Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)
1955-11-01 / 19. szám
14 REFORMÁTUSOK LAPJA azt hiszi, hogy nem szabad szomorúságnak lenni az életében, mert akkor nincs vele az Úr. Emlékszem, hogy mikor a missziói szemináriumban tanúltam, és egy viharos este becsapott a villám és felgyújtotta a szép, nagy iskolát és az leégett porig — nem akartam el sem hinni, hiszen ott minden az Ő dicsőségére való volt, mindannyian az Ő szolgálatára készültünk — hogy lehet hát az, hogy nyolcvan személy legyen hajléktalanná és legyen szegénnyé!? És megtörtént! Egy hétnél tovább égett az épület, nekem is bele égett minden könyvem, sok kedves emlékem, minden ruhám . . . és mégis. Abban az esztendőben októberben már a szebben felépült missziói szeminárium épületében ültünk Urunk lábainál, hogy felkészüljünk a szent, nagy szolgálatra! Éppen ezekben a nehéz időkben tapasztaltuk meg valójában Istenünk közelségét és segítségét. Azután egy nagyon megrendítő és nagy dolgot mondok most el Neked, ami nemrégen történt meg egyik mélyen hívő családban. Tíz évig imádkoztak fiuknak az orosz fogságból való hazatéréséért és Isten meghalgatta az imádságot. Hazajött a fiú, nem volt semmi baja sem. Nagy volt az öröm — hát még mikor egy év múlva fiatal felesége szép kisfiúval ajándékozta meg az apát. Határtalan volt a boldogság! Éppen őszre járt az idő és a két nagypapa, mind a kettő nagyon mély hitű ember, kint az udvaron körfűrésszel fát vágott. A fiatal apa jött hozzájuk segíteni és már előre örvendeztek a jó segítségnek. A villamos körfűrész gummi vezetéke ott volt a közelükben (a villamos huzal!), a fiú megbotlott benne és egyenesen rá esett a körfűrészre és a két apa nem tudta megállítani már a fűrészt és a fiukat ők, maguk fűrészelték valósággal ketté. A fiú csak annyit tudott mondani, hogy ne okolják egymást és meghalt abban a pillanatban! Ugye Te sem gondolod, hogy azok rosszabbak lehettek mint más!? Pedig hívő emberek voltak és éppen nekik kellett ezt a mérhetetlen szenvedést elviselni. Milyen sokat tudnék még Írni, hogy micsoda nagy szenvedéseket kellett vagy kell viselni ma is sok hívő léleknek, de ha Isten úgy akarja, akkor biztosan meg is adja hozzá az erőt. Vagy vegyük Pál apostolt: egész élete nem volt egyéb szenvedésnél és ő maga egyedül többet dolgozott, mint az összes apostolok együttvéve. Mert úgy akarta a jó Isten. A szenvedés nagy nevelő eszköz Isten kezében a mi számunkra. Ezekkel nem azt akarom mondani a világért sem, hogy most aztán akinek az életében nincs egyéb, csak tisztán öröm, az kárhozatos rossz ember. Óh dehogy! Ha úgy akarja a jó Isten, akkor biztosan megóvja attól, hogy büszke vagy elbizakodott legyen, és akkor az ő életében a sok áldás fogja megteremni az örökkévalóság számára a gyümölcsöket. De egyet szeretnék úgy Neked, mint másnak a szívére kötni, hogy soha, semmiféle körülmények közt ne gondolja egyetlen hívő ember sem, hogy az a biztos jele annak, hogy ő az Istené, mert ime minden úgy van, ahogy ő elgondolja. Nem, hanem úgy van, hogy Isten úgy vezeti mindőnk életútját, ahogy jónak látja. Ha meglátogat és úgy tartja jónak, hogy szenvedéseket küldjön hozzánk tanító mesterül, akkor biztosan arra van szükségünk, ha azonban távol tart minden szenvedést tőlünk, akkor azért teszi, hogy abban dicsőítsük Ötét. Ő Neki megvan a terve valamennyiünkkel, megvan az eszköze is, amivel neveljen. Fogadjuk el az egyiket is és a másikat is, mert mindenben Isten közeledik felénk és az Ő gyermekeit sem a szenvedések nem keserítik el, sem az áldások nem teszik elbiza- kodottakká, mert számukra Isten követei azok. Nem tudom, kis Juliskám, hogy elég világosan megirtam-e amire vágytál? Ha nem elég érthető levelemben számodra valami, kérdezd meg és nagyon szívesen válaszolok, mert azt tartom, hogy éppen ez a téma kimeríthetetlen és örök probléma minden ember számára és teljességében majd csak az örökkévalóságban értjük meg. Addig Lelkem, vegyük úgy az életet, ahogy az Isten adja nekünk; ne felejtsük, sem Te, sem én, hogy Isten szeretet és azoknak, akik Őt szeretik, mindenek egyaránt javokra vannak.” (Róm. 8:28.) Sok szeretettel üdvözöllek családoddal együtt: Kováts Margit. HA NEM LETT VOLNA OTT AZ EGYHÁZ!? Egyik benszülött lelkészünk élettörténete az afrikai Angolában Paulino Gonga Liahuca az Elende törzs főnökének a fia volt, akire majd apja után rászállott volna a törzsfőnöki tisztség. Mielőtt azonban férfikorát elérte volna, olyan események történtek vele, amik egész életét megváltoztatták. Híre járt a falvakban, hogy fehér emberek érkeztek környékükre. Azt beszélték, hogy “az Isten életéről” énekelnek szép énekeket és hogy a gyerekeket írni és olvasni tanítják. Egy öreg ember meg azzal a hírrel jött haza a missziói központról, hogy kigyógyították a betegségéből és nem kértek semmit a kezelésért vagy az orvosszerekért. Gonga, aki ez időben tizenkét éves volt, hallotta ezeket az izgalmas híreket és elhatározta, hogy személyesen fog meggyőződni azoknak a mibenlétéről. Átfutott hát a missziói telepre és ott munkát vállalt és beállott az iskolába is. Nagybátyja hozta haza a
