Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)

1955-11-01 / 19. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA 11 géliumi Egyház életében is, amikor így gon­doltuk a dolgot. Ma már azonban nagyjából kigyógyúltunk belőle. A katolicizmus azonban képtelen a gyógyúlásra. Az emberivel elvegyült tradíciót teljesen isteninek tartván, magát csal­hatatlannak hiszi. Ezért kizárólágos és ha néha mutat is türelmet az egyén irányában, az egyé­nen át megnyilvánuló, az övétől különböző igaz­ság ellenében halálos türelmetlenséggel visel­tetik. Egy másik dolog, amit a tradícióval kap­csolatban meg kell említenünk az, hogy a tra­díciónak szüksége van egy olyan helyre, ahol hitelesen, hivatalosan megnyilvánúlhat. Mivel pedig tartalmát, hogy mit mond, egészen pon­tosan meghatározni soha sem lehet, ennek a hiteles helynek egy élő embernek kell lennie, aki mindig a kor szüksége szerint ad annak értelmet és magyarázza. A katolicizmusban ez az ember a pápa, akinek szószólói, megbízott­jai, képviselői a püspökök és a papok. így ala­kúi ki a hatalomban és szolgálati körben felül­ről lefelé haladó egyházi rend. Amilyen a katolikus tan az isteni kijelen­tés forrásáról, amilyen az egyházi rend az egy­ház szervezetében, szükségképpen olyan lesz ál­lama és társadalma is. A katolikus — vagy a katolikusok által felépített — állam és társa­dalom úgy hiszi, hogy hatalma közvetlenül Istentől ered; hogy igazsága soha sem tehető kérdésessé; ezért berendezkedése mindig feudá­lis, hűbéres vagy ahoz hasonló. Mindezt a huszadik században is vallja. Spanyolországban az állam tekintélyét csorbítani nem lehet, az állam rendőri karja a végső tekintély, az állam feje pedig a diktátor. De nem kell mindjárt a spanyolokra gondolni. Magyarországon sem volt sokkal különb a helyzet, és különb csak azért volt, mert ott mi, evangéliumi kereszté­nyek is jelen voltunk. A Peron állama és diktáturája katolikus elveken épült fel. Látszólag valami jó is volt benne. Patriárkális jóindúlattal viseltetett az ipari munkásság irányában, amelyet a feudális mintára felépült argentínai társadalom kihasz­nált volt. Hogy volt benne jóindúlat is, ter­mészetes, hiszen a katolicizmus követői — akár vezetők, akár a hívek seregéből valók is — mint emberek semmiképpen sem rosszabbak mint az evangéliumi keresztények. Néha talán jobbak is és így lehet bennök jóindúlat az el­nyomott “szegény” ember iránt. A Peron rend­szerének azonban nem csak ez a jellemvonása volt katolikus ízű. Maga Peron a katolikus egyház neveltje. Katolikus családban nőtt fel, katolikus iskolába járt, katolikusok, vagy kato­likusok által nevelt emberek voltak a barátai és az egyetlen vallás, amelyet — akár rokon­szenvesen, akár ellenszenvesen — ismert, a ró­mai hit volt. Egész élete tehát és egész poli­tikai rendszere csak katolikus mintát követhe­tett. Ezért volt diktatórikus, ezért látta a vi­lágot vagy fehérnek, vagy feketének — a szürke átmeneti színe ismeretlen volt számára — és ezért volt patriárkálisan jóindúlatú azok irányá­ban, akik elnyomottak voltak. A katolicizmus­sal nem azért került szembe, mert az állameszme és a társadalmi rendre vonatkozó felfogás szem­pontjából különbség volt közöttük, hanem, való­színűleg, bizonyos személyi okok miatt: a ka­tolikus egyház tagadta Peron halott felesége, “Evita” körül kialakult kultusz jogosultságát — és azért, mert — bár a papok neveltje volt — kivette a hatalmat a papok kezéből. Peronnak csak az volt a hibája, hogy bár a katolikus politikai példák hű követője volt, mint politi­kus nem volt katolikus módon tapintatos és bölcs. Ezért kellett elbuknia. Azonban mert katolikus mintára épített, rombolt és harcolt, mert politikája, állam és társadalma a katoli­kus politika, katolikus állam és társadalom má­solata volt, ez okokból nekünk, akik az Evan­gélium Katolikus Egyházának tagjai vagyunk, sem munkája sem alkotása nem lehet kedves. Mi az Ige emberei vagyunk. A mi szá­munkra nem az Egyház hagyománya az Isten beszédének a forrása, hanem egyedül az a könyv, amelyben az apostoli Egyház elmondja, hogy ki­csoda Krisztus. Azt sem valljuk, hogy bizonyo­san ismerjük, birtokoljuk, hogy kezünkben tart­juk az isteni igazságot. Következésképpen a vallás dolgában nem vagyunk türelmetlenek. Azt sem valljuk, hogy egy ember, vagy az egyházi rend az Egyháznak Isten által rendelt vezetője. Nekünk nincs pápánk és tőle lefelé haladó papságunk. Következésképpen — az írás egész természetének, tartalmának és a bibliai ember magatartásának megfelelően — egészen másképpen gondolkozunk az államról és társa­dalomról. Mi nem mondjuk, hogy az állam közvetlenül Istentől kapja hatalmát, hanem hogy emberek alkotása. Természetesen azt minden­képpen szeretnők, hogy az Ige uralmát elismerő emberek alkotása legyen. Azt sem mondjuk, hogy államnak kizárólágosnak és türelmetlen­nek kell lennie. Amint jól tudjuk, hogy az írásban megjelenő isteni igazságot senki sem tudja teljes tisztaságában felfogni, úgy azt is tudjuk, hogy amíg különböző gondolkozású em­berek lesznek, különböző lesz politikai gondol­kozásuk is. Mi nem vagyunk pátriárkálisak, mert tudjuk, hogy a legjobb szívű diktátor sem olyan, mint a feltámadott Krisztus. Mi a köz által alkotott, az egyén és a köz javát szolgáló és a köz által felülvigyázott szociális törvényeket akarunk. A mi politikánk, társa­dalmi elveink és politikai harcunk sem nem a római egyházé, sem nem a Peroné. Mi nem sírunk a Peron bukásán és nem üdvözöljük a pápa győzelmét. Nekünk az, hogy ők mit csinálnak, közömbös. Ők kívül állanak

Next

/
Thumbnails
Contents