Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)
1955-01-15 / 2. szám
12 REFORMÁTUSOK LAPJA valami furcsa szimpátiát is érzett Balázs pappal szemben. Valami olyant, mint a farkas a báránnyal. Végre aztán egy szép csendes napon őrsre hívatták a Tiszteletes urat. Nem úgy, mint a falu embereit szokták, hanem szolgabirói idézés alapján. Dávid az őrmester szinte nyálazó szívességgel fogadta a papot. Aztán levitte a szép tiszta pincébe. A kis cement szobát fényesített láncok díszítették, amik szépen ott csün- göttek a falon. A kutyakorbács, a kancsuka, ott hevert az asztal közepén, mint csípésre váró vipera. Balázs, aki szintén volt román katona, ismerte a zsandárok módszereit s tudta, hogy nagy dolog készül ellene. Dávid leült az egyetlen székre. Nagy lakkcsizmás lábait egymásra dobta s aztán szépen mosolyogva elkezdte a mesét. Tudod maga pap, hogy nekem is van madaram. Olyan mint a te magad gazdasszonyának. De az én madaramnak van szakálla és bajusza is. Olyan mint egy ember... Balázs szólott neki, hogy egy cseppet se törje magát: tud ő a Dávid nyelvén is. Mondja el mi a baj. Dávid aztán szép lendületes stílusban, magát is meggyőző erővel mondotta el a mesét. Az úgy szólt, hogy az egyház egyik tagja meglátogatta őt s elmondta hogy milyen király- és nemzet-gyalázó beszédet mondott a templomban a pap. Szóról-szóra elismételte a szörnyű szavakat a bemondó. Dávid már le is irta. A Balázs szavai már kész nyilatkozatban szépen át is vannak fordítva. Ha pedig ő aláírja, akkor semmi baj nem történik közöttük, mert a bűnéért a törvényszéken felelős. De ha nem írja alá — s itt felbömbölt Dávid mint a gyakorlótéren szokott s egyetlen lendülettel felragadta a kancsukát mondván, hogy — akkor később fogja aláírni Balázs a nyilatkozatot, szomorúan sírva és zokogva. Balázs nem szólt semmit. Vette a tollát. El se olvasta, hogy mi a nyilatkozat szövege, csak teljes nevét és címét alája irta. Dávid a zsandár ismét nyájas lett. Már látta a törzsőrmesteri rangot s úgy érezte, hogy Balázsnak köszönheti. Ezen azután szinte meg is hatódott. Mikor Balázs távozóban volt, már Te Szentségednek titulálta, ami megszokott udvariaskodás az igaz hit papjaival szemben. Otthon a Nagyasszony megkönnyebűlten sóhajtott fel, mikor Balázst épen hazatérni látta. Az emberek azért féltek. Féltették a pásztort, mert Dávid ledicsekedte a kocsmárosnak, hogy Balázs aláírta a saját Ítéletét. A korcsmá- ros pedig megsúgta Pálnak, Pál Péternek s végül a Nagyasszony is megtudta a történteket. Anyai féltéssel kérdezgette Balázst, hogy mi lesz most? Ő csak mindig azt felelte: ne féljen nem lesz semmi baj. Aztán elkövetkezett a nagy számonkérés. Balázst törvényszékre hívták. Oda már fegyveres zsandárok kisérték el. Mikor szigorú bírái előtt megjelent, Dávid teljes díszben, csillogó bajonéttal állott mögötte, mintha meg akarná védelmezni a törvényszék biráit az ország elsőrangú ellenségétől, Balázstól. A vádló felolvasta a nyilatkozatot, amelyben Balázs elismeri a bűnét. Aztán megszólalt az Ítélő biró hangja: Mit tud felhozni mentségére? — kérdezte tőle. Balázs felemelte a fejét, ránézett tiszta szemmel a bíróra. Aztán megszólalt s azt felelte: a nyilatkozatot erőszak alatt írtam alá. Erre pedig bizonyíték, hogy az aláírásom alatt oda van írva: “erőszak alatt.” És igy volt. Mikor Balázs a nevét aláírta s azután pedig a címét, a két sor közé kicsi, de látható betűkkel odaírta azt is, hogy “erőszak alatt.” Mert hát: “legyetek szelídek mint a galambok és okosak mint a kígyók” — mondja az írás. A többi gyorsan pergett le mint egy film. Negédes mosolyok között kértek bocsánatot Balázs paptól. Dávidot pedig szuronyok között elvitték a kerületi parancsnokságra. A felesége napokig várta, de nem jött haza. Végre levél érkezett, hogy menjen vissza Moldovába, Dávid csak hónapok múlva lát napvilágot. Aztán kaszárnyái beosztáson lesz ismét egy évig, amig elvesztett rangját visszakapja. Kováis Margit Mári néni “Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.” (Zsolt. 23:1). De régen gondoltam szegényre és ma ebben az alkonyi órában csak elém lebegett. Valahonnan a szép mennyországból jött a végtelen tereken keresztül. Most nem fekete ruha volt rajta, hanem valami fénylő hófehér, de még a hónál is fehérebb volt és olyan szép volt. Mosolygott, egyre mosolygott. Fekete szemei ragyogtak és arca olyan volt, mint az angyaloké. Szerettem volna neki köszönni, úgy ahogy régen szoktam, de most is megelőzött, úgy ahogy ő szokott mindig. Most is megkérdezte, úgy mint régen, hogy vagyok és nekem könny fakadt a szemeimből és sírtam, mert olyan jól esett az ilyen tiszta, nagy szeretet. Az ő háza a szomszédban volt, persze, valamikor régen, még otthon. Azonban a házában nem lakott, csak vendég volt ott, sátoros ünnepeken. Fia lakott benne a családjával. Ő pedig állandóan egyik gazdag és előkelő családnál élt, nem messze tőlünk ő sem. Hogy milyen minőségben alkalmazták annál a család-
