Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)
1955-01-15 / 2. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 13 nál, én nem tudom. Azt hiszem, hogy azok sem tudtak tőle megválni, miután a gyermekeiket felnevelte és mint mindenkinek a tanácsadója ott maradt haláláig, ami 92 éves korában következett be. Nem tudok felőle sokat, mégis éppen eleget ahoz, hogy szeretettel emlékkezzem meg felőle és életét mint példaképet emlegessem. Tudom, hogy hivő lelkű asszony volt. Naponta eljárt a templomba és vasárnaponként a legszebb ruháját vette fel oda. Soha más alkalomra nem vette fel ezt a szép ruhát, csak ha templomba ment. Fia presbiter volt; — otthon nagy dolog volt ám presbiternek lenni, az egész rokonság büszke volt egy presbiter atyafira. Milyen szép is volt a mi városunkban, mikor a nagy harang búgott és a két lelkésszel, két segédlelkésszel az élen bevonult harminckét presbiter a templomba. Mind fekete ruhában és fényes, lakkos szárú csizmában. Nem is láttam azóta sem olyan felvonúlást! — Eltértem azonban a Mári néni történetétől, pedig ma felőle akartam Írni, de mintha ez is hozzá tartozott volna. Igen, azt akartam megörökíteni, hogyan prédikált egyszer nekem Mári néni, pedig ő maga nem is tudott róla. A múlt háború után volt, akkortájban, amikor mindenkinek, vagy legalább is a legtöbb családnak a kamarája üres volt, akkor is, ha földje volt. Mert a háború meg az oláhok mindent kiürítettek és a gyermekek nőttek és éhesek voltak. Minden hiányzott. Édesanyámmal voltunk valahol, emlékszem, hogy szalonnát akartunk venni, zsírnak. Édesanyám ugyan nem mondta nekem, de a beszédet én is hallottam és tudtam, hogy miről volt szó. Egyik utcasaroknál találkoztunk Mári nénivel. Éppen ballagott a bevásárlásból haza felé. Mikor mellénk ért, barátságosan köszönt ránk és megállották Édesanyámmal beszélgetni. Természetesen a mai nehéz helyzetről beszéltek, hogy milyen nehéz is az élet, stb. Különösen szegény jó Édesanyámnak volt nehéz a helyzete, de nem is csoda; hét gyerek gondja nem volt könnyű feladat! Emlékszem, hogy Mári néni csak bólogatott hozzá; ő nem sokat beszélt és akkor úgy láttam, mintha nagyon bölcs lett volna és igen megrespektáltam. Egyszer csak Édesanyám bizalmasan azt kérdi tőle: “Mondja Mári néni, nem tud valakit, akinek zsírnak Való szalonnája volna eladó? Igen nagy szükségünk van reá! Mári néni olyan nagy szeretettel nézett Édesanyámra és akkor kezdődött az ő bizonyságtétele, amit nem tudtam soha elfelejteni azóta sem. így kezdte: “Kis gyerek korom óta olvasom a Bibliát, még szegény nagyanyám tanított rá. A fiatalok ma már nem igen olvassák, de akkor még mindenki olvasta. Hej, jobb világ is volt az, disznótorokon is dicséreteket énekelgettek az emberek. Én aztán nem is felejtettem el. Sokszor ha nem tudok aludni éjszaka, hát felülők az ágyban és énekelek meg imádkozom és olvasom az Igét. Tessék elhinni — mondta tovább — én igazán elmondhatom most is, hogy “Az Úr én nékem őriző pásztorom, azért semmiben meg nem fogyatkozom . . .” mert nekem mindenem meg van ma is. Ruhám is van és ennivalóm is. Tudok adni, Lelkem, maguknak is vagy két kilónnyi szalonnát, mert adott a jó Isten, éppen múlt héten kaptam és úgy ahogy kaptam, átadom. Nagyon jó szívvel teszem, mert tudom, hogy jót teszek vele. Az árát pontosan nem tudom, majd megnézik a hentesnél, nem kérek én többet. Még ma délután el is viszem. Nem véletlenül van ez igy velem, hanem azért mert a jó Isten nagyon szeret és nem hagy el. Bizony mikor fiatal voltam, milyen beteg voltam, 17 esztendeig még a szobámat sem bírtam kiseperni, a lábaim megdagadtak térdig, de azt mondtam akkor is: “légyen meg a Te szent akaratod, jó Atyám!” Nem is hagyott el egy percog sem a mai napig és nem hagyjuk már mi el egymást, amig csak a földön élek. Gyermekeim, unokáim mind a háborúban voltak. Imádkoztam értük sokat és hazasegi- tette őket a jó Isten. Engem is megsegitett, hogy felneveltem, szárnyra bocsájtottam őket. Áldassék szent neve érette!” — Bizony Mári néni — mondta Édesanyám — mindenki is becsüli magát és a gyermekei is mind j óravaló emberek, mindenki tiszteli őket is, mert szorgalmasok, iparkodók, de azért a templomot nem hagyják el egy vasárnap sem. — Nem igen emlékszem, hogy miket beszéltek még, de emlékszem, hogy Mári néni nekem akkor olyan naggyá nőtt, hogy attól fogva csak felfelé tudtam reá nézni mindig. Hiszen nem volt sem erőszakos, sem tolakodó természetű, gőgös sem volt, mert mi gyermekek sem tudtuk megelőzni a köszöntésben. Ez volt hát az oka kiegyensúlyozottságának, ezért voltak gyermekei mind istenfélő emberek, mert szerette az Istent és az Ő Igéjét őszinte szivéből mindhalálig. Mikor meghalt szép temetése volt. Sajnos, akkor nem lehettem jelen. Most hát ez a nehány sor hadd legyen több mint nefelejts a sírjára, mert tudom, hogy bizonyságtétele segített engem is hinni és fénylő lámpásként nekem is utat mutatott Isten felé és megtanított, hogy én is tudom vallani az ő személyes bizonyságtételét: “Az Úr énnékem őriző pásztorom, Azért semmiben meg nem fogyatkozom.”
