Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)
1955-01-15 / 2. szám
10 REFORMÁTUSOK LAPJA ELNÖKÜNK TOLLÁBÓL Karácsony előtt Egyházunk philadelphiai hivatalainak személyzete is megtartotta a maga ünnepi Istentiszteletét. Olvastuk és hallgattuk az Igét, imádkoztunk és énekeltük karácsonyi énekeinket, amiken nem fog az idő. Ez utóbbiakból egy sor itt maradt a fülemben, és azt súgta, hogy ezt kellene cselekednie az Egyháznak is az elkövetkező napok bizonyságtételeiben. Ez a sor Neander szép himnuszából való (Praise Ye the Lord, the Almighty) és ezt mondja: “Hadd hangozzék az ámen az ő népe ajkáról!” Hadd hangozzék az ÁMEN az Ő népe ajkáról! Ez az — mondtam magamban, amíg hazafelé útaztam a földalattin és a földfelettin — ez az, amit Isten népének megint tennie kell a mi napjainkban. Nekik kell mondaniok az ÁMENt. Valami megerősítőt és reménységet nyújtót kell mondaniok az élet felől. Még pedig nemcsak az ezután következő élet felől kell ezt mondaniok, hanem a mostani, itteni élet felől, MA, mindennapi tapasztalásaink gyakran prózai és ködös életéről. Két oka is van a keresztyén embernek, amiért neki ÁMENT kell mondania. Az egyik az, hogy ennek a felfordúlt és reményt vesztett világnak szüksége van valami nagy állításra, hogy újra megerősödjék a szíve. A második az, hogy az élet felől való ilyen állítás a magja annak a jó hírnek is, amit Isten nekünk Jézus Krisztusban küldött. Az emberről szóló keresztyén felfogást két mondatban lehet összegezni: Az ember és világa bűnös és szüksége van a megváltásra. Az embert és világát meg lehet váltani és Istennek az az akarata, hogy ez meg is történjék. Pontosan ezért történt, hogy néhányan igen kényelmetlenül éreztük magunkat amiatt a theo- lógia miatt, ami Evanstonban és az Evanston- hoz készülődésben érvényesült. Az az egész okmány “Krisztus — a Világ Reménye” úgy tüntette fel őt, mint aki csak az idők végén, a történelem végén lesz a mi reménységünk. A mának és holnapnak a reménysége és minden más mánknak és holnapunknak a reménysége úgy tűnt fel előttünk, mint valami zord és kétségbeesett kapaszkodás oyan reménységbe, ami majd a másvilágon jön — -^vagyis mint valami olyan kiút, amin át valahogyan túléljük azt a meg sem váltható reménytelenséget, ami árnyékba borítja ezt a mi mostani és itteni világunkat. Megértettük mi azt, hogy ez az elhalasztott reménység — amitől ugyan nem lett beteg a szív, de nem is múlt el a bánata — tulajdonképpen lázadás volt azoknak a könnyű, szellős derűlátása ellen, akik a közelmúltban mindig azt dalolták, hogy “Isten az égben: minden rendben a világban!” — pontosan abban a pillanatban, amikor a világ készen volt arra, hogy előző nélkül álló katasztrófába zuhanjon. Mi azonban még sem voltunk hajlandók elfogadni a reménységnek ezt a torzképét, ami azzal kezdődött, hogy az ember és világa, itt és ma, menthetetlenül reménytelen. Ez nem az evangélium. Az evangélium, kezdettől fogva, annak az ígéretnek a hordozója, hogy a SzentLélek, a Vigasztaló, “meg fogja győzni a világot bűnről, igazságról és ítéletről”; és hogy kezdettől fogva, amikor az emberek magukat Krisztusnak adták, “új teremtéssé lettek a Krisztus Jézusban”. Igaz ugyan, hogy az Új Testamentum hangsúlyozza, hogy “ha mi, akik Krisztusban vagyunk, csak ebbe az életbe vetjük reménységünket, minden embernél szánandóbbak vagyunk”. De az is igaz ám, hogy alázatos férfiaknak és nőknek az evangélium valami egészen új. friss, elragadtatásszerű biztosítást nyújtott arról, hogy ezt az életet és ezt a világot igenis meg lehet menteni — meg lehet váltani. Ha nem adta volna ezt a biztosítékot az evangélium, valószínűleg sohasem fogta volna meg a szívüket és sohasem küldte volna ki őket, hogy keressenek más embereket is, akik itt és ma megengesztelődjenek Istennel. Az emberiség mostani komor helyzetében természetesen semmit sem használna az, ha Pollyannák módjára ott is jót látnánk, ahol nincs semmi jó; de arra igenis szükség van, hogy erősítsük azt a régi hitet, hogy az emberek újjászülethetnek és, ugyanezen erő által, a világot fel lehet emelni — ha lassú lesz is ennek folyamata — olyan magasságok felé, amik Isten Országába tartoznak. Hadd hangozzék az ÁMEN az Ő népe ajkáról megint! Dr. James E. Wagner Az Egyház népe már is mondja rá az ÁMENt: közpénztárunk értesítése szerint a most elmúlt évben történt először, hogy a missziói adakozás meghaladta a HÁROM MILLIÓ dollárt az év utolsó napjára, ami félmillió dollárral volt több az előző év adakozásánál; világsegélyezésünkre az év végéig 577 ezer dollár jött be: 23 ezerrel több az előző évinél. Istené a dicsőség!
