Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)
1955-08-01 / 14. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 7 TAVASZI SZÁNTÁS Irta: Csia Kálmán Kövér volt a tavasz s termékeny. Édes mez- gék csillogtak a rügyek tövén. Olyanok voltak a bimbók, mint megcsattant szerelmes csókok. Nagy bomlásban volt az élet s a falu kicsi völgyét megűlte az áldás s szimbóluma lett a paradicsomnak. Ott ahol a sajgó lejtője találkozott a firtosi patakkal, a felgyűrődő fekete földön, Mózsibá- csi, a falu legtöbb gyermekes magyarja, szántott a bivalakkal. Kis tömzsi hátát nekihajtotta az ekének s szinte úgy látszott, mintha ő tartaná a csillogó szerszámot, amit a bivalak szakadó izmokkal vittek előre. A megnyilt fekete föld zsíros csillogással fordult ki a hasító eke nyomán, felcsapta a meglapult párákat és friss illat szállott ki a földanya kitárúlt kebléből. Mózsibácsi tágúló orrcimpákkal szívta tüdőre az élet illatát s piros erektől beszőtt kék szemei pompás ékkövekhez hasonlítottak. Alig egy pár lépésre a sarkától, méltósá- gosan sétáltak a szántó ember hűséges munkatársai a varjak. Sötétkék ruhában voltak s az egyenesen húzódó barázdákból kiszedték a férgeket s kukacokat. Az élelmesebbek már alig bírták szakadásig megrakott begyüket a sok jótól, amit a természet kincsesházában kaptak. A bivalak égnek emelték a szemüket s szinte áhitatos arccal vitték az igát. Ha túlnehéz volt a munka, néha neki is térdepeltek. A barázda végén megállította őket a gazda. Ilyenkor meg- símogatta furcsa nagy fejüket. Még becéző szavakat is mondott nekik s munkától feltört tenyerével letörölte róluk a vérszívó legyeket, rovarokat. Az állat, az ember, a természet megértették egymást. Az élet szent szövetsége kapcsolta egybe őket. A búzamezők háromsága munkában volt s az Úr, aki látta ezt, nem bánta meg, hogy teremtette a földet. Mózsibácsi, amint meggörbült háttal járta a barázda fényes útjait, nézte az eget, nézte a földet, s belegondolt Isten csodálatos intézkedéseibe s szép bariton hangján énekbe kezdett. Előbb csak halkan, mint művész a hegedűn, amig hangoltatja, próbálgatja. Aztán meleg férfias hangja végig ömlött a völgyön, amely mint egy óriási nézőtér ölelte be a szántóföldet. Balázs pap arrafelé járt. Ismerkedett az uj falujával, ahová püspöke kinevezte. Meghallotta a Mózsibácsi hangját, amelyben orgona és harangok zúgása volt. Leült egy barázdára s áhí- tatosan hallgatta az éneket. Amikor Mózsibá’ megszűnt énekelni, csendesen elindult feléje. A szántó ember azért hallgatott el, mert éneklés közben hazaszállott a gondolata. Aztán úgy megtapadt, úgy megűlt ott, mint fáradt madár a puha fészken. Az ő otthona olyan volt a benne forgódó élettől, mint egy kaptár. Tiz gyermeke közül 21 éves volt a legnagyobb s egyévesek voltak a kicsi ikrek, akikkel vénsé- gére megáldotta az Úr. Ez az egy csokorból hajtott két kis életvirág volt házának legszebb napsugara. Mikor rájuk gondolt, nagyokat sóhajtott, a benne felfakadó érzésektől, amelyek megbomlottak, megvirágoztak, mint tavasszal a mandulafa. Úgy megült ott a gondolata, hogy szinte kifutott a kezéből az ekeszarva is. Ilyenkor, — mi szégyen, — még könny is gyűlt a szeme sarkába s úgy hessegtette el magától a nagy gondolatokat, hogy napbarnított kezefejé- vel fel-feltolta harcsa bajuszát. Aztán, hogy pontot tegyen az ellágyúlására, felrántotta a vállán tekeredő ostorát s akkorát durrantott vele, hogy visszhangzott tőle a völgy. A varjak egyszerre ijedten lendültek a levegőbe s a bivalak belefeküdtek az igába, olyan igyekezettel, mintha fel akarnák szántani a világot. Mert hát azért Mózsibának volt mit sóhajtoznia. Sok volt a gyermek s kicsi volt a szántóföld. Meg aztán apró patyolat testeket ruhába kell pakolni télire s a szűk pénzből kevés anyagra tellett. Bizony volt mit sóhajtozni ott, ahol tíz száj tíz csupor tejet, tíz karéj kenyeret kér minden este. Most is szántja a földet, mert úgy kivánja az Isten, a tavasz és az emberek. Fel kell tépni az ősi föld szűzi keblét, hogy megtárultan várja a megtermékenyűlést, mert ez a rendeltetése, — de nincsen mag, amit bele vessen. Addig tartogatá a szépen eltett kukorica csöveket, amig lassan egyenként' elfogytak. Igaz, hogy mostanáig jutott belőle puliszkára, de most nincs mit vetni az éhes barázdákba. Olyanok lesznek azok, mint vágyó ajkak, amelyek soha nem kapnak csókot, — mint elmed- dűlt élet, amely nem termékenyülhetett meg. — A ragyogóját, — vicsorodott nagyot az öreg. Ki fognak kacagni az emberek! Felrántotta ismét az ostorát s olyan csattogtatást rendezett elkeseredésében, mintha katona volna s géppuskával lövöldözne az ellenségre. Balázs pap közben odaérkezett. A barázda végén Mózsibá’ illendően köszöntötte s tempósan beszélgetni kezdtek. Aztán lassan felmelegedtek egymással szemben. Mózsibá’ elmondott mindent szép családjáról, a sok szájról, a kevés kenyérről s arról, hogy most is csak szánt, de vetni nem fog, mert nincs mivel. Hát1 csak ennyi a baj? Holnap megyünk a bivalakkal Kolozsvárra, — mondta a pap. Oz- tán olyan kukoricát hozunk haza, amilyen még nem hullott ebbe az éhes földbe. Balázs azelőtt való napokban találkozott egy volt tanárjával, öreg barátjával, aki gazdasági felügyelő volt s megkérte őt, hogy szervezze be népét a gazdasági egyletbe. Ez az egyesület, valóban kimondhatatlan kincs és segítség lett az elszegényedett kisgaz
