Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)
1955-08-01 / 14. szám
8 REFORMÁTUSOK LAPJA dák számára, Észak-Erdély ideiglenes felszabadulása után. Másnap haza is hozták a magyar földön kitermelt vetőmagot. Az ára csak annyi volt, hogy Mózsibá’ aláirt egy kötelezvénynek, hogy benevez a kukorica-versenybe. Azt is megtudta akkor, hogy aki az első dijat nyeri, még műekét is kap kitüntetésül. Balázsnak semmi kétsége nem volt afelől, hogy Mózsibá’ fogja megnyerni ősszel a versenyt. Ő ugyanis már sokat látott Isten csodálatos útjaiból. Az Úr hozzá egy tapsifülest küldött szabaditóúl, most pedig menetrendszerűen kellett odaérkeznie a barázda végére, mikor Mózsibá’ befejezte a csattogtatást. Nincsenek véletlenek azok számára, akik Isten igáját hordják. Ezt onnan is lehet tudni, hogy Mózsibá’ csakugyan elnyerte az elsődijat, úgyszintén a műekét is, azon ősszel. Kováts Margit JUDITH “Mi pedig nem ennek a világnak lelkét vettük, hanem az Istenből való lelket, hogy megismerjük azokat, a miket Isten ajándékozott nekünk.” (I. Kor. 2., 12.) Lassan esteledett. Az előttünk levő tóra, mint kékes fátyol terült az alkonyat. Az apró, fehér vitorlás csónakok egyre ritkábbak lettek a vizen. A tavi rózsák közt méltóságteljesen úszott egy hattyú. Fehér nyakát meg sem mozdította s a halvány vizi virágok szeliden nyitottak neki útat az egyre kékülő vizen. Judithtal a parton levő fehér padok egyikén ültünk, gyönyörködve néztük az előttünk elterülő képet. Nagyon szépen közeledett az este. Judith mesélt. Arról a nagy csendről és békességről beszélt, ami tizenkét év óta Isten kegyelméből a tulajdona. Akkor adta át magát egészen az Úrnak. Addig küzdött, harcolt, mert a saját értelmével akarta megérteni az Úr dolgait, és mert erre képtelen volt, azt hitte, hogy Isten nagyon igazságtalan. “Sokat küzdöttem, sokat szenvedtem. Hány éjszakát vergődtem át, mert nem értettem meg Istent. Sokszor azt hittem, hogy nekem kell megfizetnem minden bűnömért, csak azt nem tudtam, hogyan?! Már majdnem kétségbe estem, mikor egy társaságban találkoztam K. orvosprofesszorral. Az egész társaság őt hallgatta egész este. Milyen egyszerűen beszélt nagy dolgokról. Azt mondta, hogy nem kezd egyetlen műtéthez sem addig, amig nem kéri Isten vezetését még abban is. Azután azt mondta, hogy imádkozik minden betegéért, mert tudja, hogy egyetlen lélek sem kerül “véletlenül” az útjába; Istennek megvan a célja minden lépésével. Hogy lehet most is egészen Jézussal élni, még szorosabb kapcsolatban mint a tanitványok éltek Vele, mert Lélekben itt lakik a szivünkben, természetesen csak annak a szivében, aki beengedi oda, aki kész Vele járni. Azt is mondta a többek közt, hogy Jézus az igazság!” “Hiszen én azt keresem” — mondtam neki. “Akkor feltétlenül meg is találja.” Nem emlékszem minden szavára, csak azt tudom, hogy soha életemben nem éreztem olyan vágyat Isten után, mint akkor. Megkérdeztem, hogy mit csináljak, mert úgy szeretnék én is Isten gyermekévé lenni? Ő azt felelte, hogy nagyon egyszerű a dolog, csak fogadjam el Jézus Krisztust Uramnak és Megváltómnak és ne bírálgassam Isten munkáját, hanem higyjem el, hogy Ő valóban nem hibázott soha senkinek az életében és “akik Őt szeretik, azoknak minden a javukat munkálja”. (Róm. 8., 28.) Isten soha senkinek az őszinte közeledését még vissza nem utasitotta. Hiszen azért küldte erre a földre az Ő szent Fiát, hogy “aki hisz Ő benne el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. (Ján. 3., 16.) Jézus megfizette értünk a váltságdijjat. De bennünk legyen elég alázat elfogadni azt a drága vért ami értünk hullt a Golgothán . . . mert az emberi lélek nagyon gőgös és pont azt nem akarja elfogadni, hogy ingyen kegyelemből van a megváltás! Emlékszem, azon az éjszakán egy szem- hunyásnyit nem birtam aludni. Tusakodtam Istennel, mint Jákob. Én is azt mondtam: “Uram, nem engedlek el, amig meg nem áldasz engem is. Tudom, hogy nem értelek meg, de hinni akarok Benned. Adj Szent Lelket, hogy megértselek, hogy érezzem, hogy a tied vagyok, mert nem tudok igy élni ebben a világban.” Mindenem meg volt, nem voltam sem beteg, sem boldogtalan a világ szerint, volt jó férjem, édes kicsi lányom — mégis valami úgy hiányzott. Ez az Istennel való megbékélésem érzése volt . . . Akkor éjszaka, sok, sok imádságom után végre, mintha csak egyedül nekem mondta volna a Megváltó: “Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik meg vagytok fáradva és meg vagytok terhelve és én megnyugosztlak titeket.” (Mát. 11., 28.) Egyszerre valami kibeszélhetetlen boldogság járta át a lelkemet. Olyasmit éreztem, mint mikor valaki haza talál hosszú, keserves bolyongás után. Nagy békesség költözött a szivembe és tudtam, hogy Jézus enyém, azt is tudtam, hogy kegyelemből vagyok az Istené! Nem tudom el sem mondani, le sem tudnám Írni, csak annyit
