Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)
1955-01-01 / 1. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 13 voltak. Egy egész szekér-karaván. Idegen nyelven beszéltek s valamin éktelenül mulattak. Reggel még alig virradt, amikor kopogtak Balázs ajtaján. Kiugrott az ágyból és beengedte a zörgetőt. Halálsápadtan állott előtte az egyházfi. Reszkető kézzel a domb felé mutatott s aztán zokogásba fulló hangon mondta: “Nem lesz oskola, Tiszteletes Ur. Az éjjel elhordták a követ, idegen emberek, idegen faluba, idegen parancsra. S nem lehet utána menni . . .” Ez a reggel különös, szomorú reggel volt. Ködöt pipáztak a dombok s szürke temető volt a világ. Az ólmos égen síró madarak szálltak délfelé. Repültek és sírtak. Siratták, hogy a nyárnak vége s ami elmúlt, csak álom volt, csak mese volt az egész. Kováís Margit Látogatás “---- a szeretet Istentől van: és mindaz aki szeret, Istentől született és ismeri az Istent.” (I. Ján. 4:7.) Az árvaház épülete ott állott kétholdas kert közepén. A kerítésen belül köröskörül csupa ribizlibokon Abban az évben igen bő termés volt és hetekig tartott a ribizli szüret, pedig mindenki szedte, aki csak az árvaházban lakott. Rengeteg munka volt a feldolgozásával is. Ott dolgozott az árvaház vezetője, a Kismama is, de ott segített — vagy talán inkább hátramozdított — a mindenki kedvence, a legkisebb gyermek, a kis Ferkóka is. A gyermekek össze ma- szatolták magukat, de azért jókedvűen daloltak és játszottak munkaközben is. Mert nagyon boldogok a gyerekek, hiszen nekik még játék az egész élet. Még akik gyermekek között dolgoznak, azok is örökre gyermekek maradnak. Egyszerre csak megszólalt a kapu csengője és az árvaházi hűséges segitő, Maxi néni sietett kaput nyitni és miután valakit betessékelt az ebédlőbe, jelentette, hogy a főjegyző ur helyettese jött vizitelni. Ki akart menni a kertbe, de ő nem engedte, mert tudta, hogy a gyerekek milyen maszatosak. Kismama mindjárt ki is jelentette, hogy ő bemegy fogadni a vendéget, de a többiek is bejöhetnek. Mindenki mosakodjék meg és mindenki “legyen szép.” És mindenki nagyon jó legyen! Erre a gyerekek szedték a kosarakat, tálakat, ami náluk volt és ők is indultak befelé. A Kismama egy fiatal embert talált az ebédlőben, aki nagyon elfogúltnak látszott. Alig lehetett több mint 26 évles, de a haja igen erősen fehér volt, ami olyan szokatlan. Bemutatkozott. Buda Sándor jegyző. Nagy János főjegyző urat helyettesiti, aki hosszabb szabadságra ment, mert betegeskedett mostanában. Ő most tiszteletét tenni jött az árvaház igazgatónőjéhez. A társalgás nagyon könnyen indult. Hány gyermek van? Milyen idősek? Hova valók? Hány a teljes-árva? stb. Azután elmondta, hogy ő is református, hivő keresztyén, soha el nem maradna a templomból, stb. Egyszer csak kinyilt az ajtó és a küszöbön megjelent a kis Ferkóka, olyan kedves egyszerűséggel, mint aki nem valami ismeretlen nagy dolgot követ el, hanem mint akinek a világon minden a legtermészetesebb. Szépen megmosdatták, barna haját megfésülték. Két nagy szeme bizalommal és szeretettel ragyogott a bentlevőkre. “Szabad bemenni Kismama?” — kérdezte Ferkóka. “Szabad, kisfiam” — mondta a Kismama. Következő pillanatban Ferkóka már a Kismama ölében volt- Kényelmesen elhelyezkedett és a Kismama éppen folytatni akarta a megkezdett témát, de nem tudott meg sem szólalni, mert a vendég arcán két fényes könnycsepp gurúlt le, amit az el sem titkolt. Zavartan nézett a vendégére. A fiatalember letörölte a könnyeit és meghatódva szólalt meg: ‘Kisasszony, hadd kérjem meg, hogy szeresse az árvákat.” Kismama mosolyogva felelte, hogy ő azt hiszi abban nincsen hiány mert ő végtelenül szereti őket. A vendég így folytatta: “Meghatott, hogy a kisfiút olyan bizalommal és olyan szeretettel fogadta. Én is árva vagyok, Édesanyám akkor halt meg, mikor én születtem, Édesapám egy éves koromban hagyott itt. Több testvérem nem volt. Nagybátyámék vettek magukhoz, ők neveltek fel, de én náluk sohasem éreztem szeretetek Nem emlékszem, hogy egyszer is valamelyik nevelő-szülőmnek az ölében ültem volna. Pedig nem voltam szegény, szép vagyont hagytak rám szegény szüleim és nagybátyámék voltak a gyámok afelett is. Rengeteget szenvedtem. Hogy vágytam pedig szeretetre! De nevelő-szüleim azt sem engedték meg, hogy az alkalmazottjaik szeressenek. Volt egy öreg szőlőkapásunk, aki nagyon szeretett. Mikor kint voltunk a szőlőben, megfogta a kezemet és mesélt. Mutatott olyan cseresznyét, amit már megkóstolt a rigó- Azután együtt mentünk harkályt lesni, mikor kopogtatta a fákat. Együtt hallgattuk a sárgarigót; senki sm tudta úgy utánozni, mint ő. Egyszer nagyon későig maradtunk kint, akkor meg a fülemile énekét hallgattuk, meg a fürjecske pitypalattyolását. Menntyi szeretet volt annak az öregnek a lelkében! Hogy vágytam hozzá, ki a szőlőbe! Olyan jó lett volna mindig vele
