Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)
1955-01-01 / 1. szám
12 REFORMÁTUSOK LAPJA rr Őszi álmodás Irta: Csia Kálmán lelkészünk Balázs tiszteletes szerette a népét s életében a legnagyobb dolog volt, hogy köztük Isten szolgájává lehetett. A nagy elkötelezés Isten igájába örök jelenként élt a szivében. Sokszor visszacsendült a fülébe a kolozsvári öreg templomban lelkésszé szenteltetésének minden epizódja. Zúgott, himnuszozott az orgona, amint ők letérdepeltek az évszázados boltozatok alatt. Aztán jöttek az egyházmegyék esperesei. Fehérhajú, nagytekintélyű tudós pátriárkák, öreg harcosai a nagy Messiásnak. Mindenik két kezét áldásra tette az ifjak közül egynek-egynek a fejére. Nagy jelentésű súlyos igéket idézett ajkuk, amíg az apostoli megbizatást ráruházták az ifiakra. Az örökké égő megemészthetetlen csipkebokor, az ige kigyúlt az ajkakon s beleégett a szívekbe, a tudatba, mint bélyeg a húsba. És az íge ismét testté lett. Balázs újból és újból átérzékelte ezt a legdöntőbb élményt az életében. Nehéz csontos kéz nehezedett fejére s egyszerre felcsendült felette a szózat: “De te légy józan s az Úr parancsait teljesitsed.” Ezek az eljegyző s parancsoló igék újrateremtő erővel ragadták meg egész lényét. Úgy mondják a tudósok, hogy a föld mé- hében, sziklák és hegyek szorításában évmilliók alatt lesz gyémánttá a szén. Balázs akkor úgy érezte, hogy amig ott térdelt, valami ellenállhatatlan hatalom pecsételte bele a szivébe, minden idegébe a neki szólott és az ő személyes feladatává tett parancsot. “De te légy józan!” Járja halálos álcázott táncát az élet. “Te légy józan!” Verjen, korbácsoljon a vér és a vágyak. “De te légy józan!” — Egyszerre eltűntek előle a régi bohó diákélet kis örömökben és nagy tévedésekben gazdag évei. Lelkésszé szentelődőtt s ott az ős Farkas-utcai templomban befejeződött a drága, könnyelmű kis diákélet. A vállalt nagy sors körvonalai kezdtek kibontakozni, mint mikor tavaszi reggelen hegycsúcsra ér az ember s szélesre tárult horizontot lát a szem. Balázs szerette a hivatását és szerette a népét. Úgy ment vissza a nagy városból a kicsi faluba, mint aki fárasztó út után haza érkezett. Ott azután részt vett a hívei örömében és bánatában. Úgy keresztelte a béresgyereket, mintha királyfi volna. Ha családfő halt meg, megrendülve hordozta a gyász keresztjét a család tagjaival. Néha halál és iszonyat söpört végig a falun. Járvány tizedelte végig a gyermekeket. Ilyenkor nem tudott aludni éjjelenként. Búcsúzó siró gyermekszemek, lázban égő orcák haláltusáját látta. Éjjel álmából verte fel sokszor a körorvost. Reményt keltve járta körül vele a halálraitélt gyermekeket. Aztán másnap fekete kis koporsóikat kísérte ki a temetőbe, amig a zokogó apa hóna alatt vitte a sirba kis reménységét. Ilyenkor ő is beteg volt és halálosan szomorú. Egy napon haldokló fiatal anyához vezették. Még szinte gyermek volt. Szörnyű nagy vérveszteségben haldoklóit. Babonás vajas-asz- szonyok valósággal lemészárolták. Nem kellett volna más, csak órákkal azelőtt a körorvosért menni. De ők jobban tudták, mit kell tenni a korai szülésnél. Az ártatlan őzszemű gyermekanya meghalt. Akkor határozta el Balázs, hogy felekezeti iskolát épit. Iskolát, ahol hitre, egészségügyre, magasabbrendű életre tanítani a falut. Elmondta a tervét a presbitereknek. Feldiszitette, cico- mázta álmát előttük. A józan öregek hümmög- tek, köhögtek, okoskodtak. Végre felállott az egyik egyházfi s elmondta ami a szivén volt. “Minek az oskola, Tiszteletes Ur? Van a ro- mányoknak s abba oztán a mi gyermekeink is tanulhatnak ingyen. Bizony ingyen töltik ott a tudományt a fejekbe. Tegnap is úgy volt, hogy a tanitó ur azt szerette volna, ha a fiamnak tölcsérré válik a feje s egyszerre megtanulja az ország történetét s földrajzát, még pedig rományul. De mivel a fiamnak kemény tatár feje van, a tanitó ur nagy igyekezetében pálcával rajzolta rá a térképet a fiam tenyerére. Szegény fiam még ezt az egy iskolát is alig bírja. Mi lesz majd, ha kettőbe kell járnia?” A presbiterek kacagtak, Balázs is mosolygott s aztán nem említette tovább a tervét. A tavaszi vásáron lovat vett magának. Aztán kezdte gyűjteni a termésköveket az iskolára. Mire a vetést behordták s a messzi erdők fái sárgulni kezdtek, kőpirámis nőtt a templom mellé. Az emberek neszét vették, hogy papjuk nagy dologra készül. Sejtették hogy az iskolára gyűlnek a kövek. Egy gyönyörű őszi vasárnapon templomozás után körülvették a presbiterek. Megszólalt az egyházfi s elmondta, hogy már ők is akarnak iskolát. A nagy halom kő elég is annak a megépítésére, egy cseppet se fáradjon a Tiszteletes Ur többet. Ő valamikor pallérlegény volt. A jövő szombaton megkezdik s kalákába felépitik az iskolát. Kimondhatatlan volt Balázs öröme. Nem is tudott a faluban maradni aznap. Hívták az erdők, a színes, hangúlatos távoli erdők. Befúrta magát a titkokat susogó rengetegbe. Templomi csend vette körül, csak a feje felett sírtak messze szálló vándormadarak. Jó volt neki hallgatni a költöző madarak sírását, a hervadó avar susogását s álmodni a szép tiszta iskoláról. Okos magyar gyermekekről. Fejlődő, épülő gyülekezetről. Ismét késő este érkezett haza. A sötétben nyikorgó, nyekergő szekerek előzték meg. Sokan
