Reformátusok Lapja, 1954 (54. évfolyam, 1-22. szám)
1954-02-15 / 4. szám
4 REFORMÁTUSOK LAPJA — amikor Isten hívó szava elszólította. Óh hogyne fájt volna mindenkinek ez a korai, és oly váratlan elválás! A múlt év tavaszán szentelték Perth Am- boyban, abban a templomban, amit édesapja már tíz év óta szolgál, mint a gyülekezet első embere, a gondnoki tisztség betöltője. És most januárban már temetésére gyűlt össze Perth Amboy magyar népe. Hiszen mindenki ismerte, szerette. Onnan indúlt el a kollégiumokba (Rutgers és Elmhurst collegeokba), majd a szemináriumokba (New Brunswickra és Lancas- terbe). Már ekkor nem maga járt: toledói egyházunknak egyik legdrágább kedves leánya, Demeter Mariska, kötötte össze szép ifjú életét az övével. És együtt dolgoztak, mindegyikük nagyon keményen, készítgetve a szép jövendőt, minek kilátásai oly nagy erőt adtak lelkűkbe. Csöndes, halk beszédű, de erős akaratú ember lett Mádi Istvánból, ki bátor lelket és izzó magyar érzést vitt szolgálatába. Papi dolgozatát a mi Református Egyesületünkről írta. — Tanárai, tanúlótársai nagyon szerették, megbecsülték: temetésére Dr. Dunn tanára nyolc iskolatársával ment el ködös téli időben, hogy ezek koporsóját vihessék Isten házából a temető felé indúlásában. Kecskeméthy László lelkészünk prédikált; ott volt a környék minden magyar lelkésze, akik a gályarabok énekét énekelték. A gyászoló közönség nem fért be a templomba, hová rengetegen mentek ravatalához az előző napon is. Már előzőleg az ohiói lelkészek is tizenheten vettek részt a doylestowni templomban tartott első gyász-szertartáson; Zsíros József toledói lelkészünk szép cikkben búcsúztatta a Toledo című lapban; abból tudtuk meg (tíz nappal később) halála hírét és azt is, hogy karácsonykor mily szép szolgálatot végzett Istvánunk a toledói templomban. Most már Isten előtt szolgál, örökkévaló templomokban. Emléke áldott lesz közöttünk; szeretteit pedig Urunk vigasztalja meg! KERESZTYÉN ÉRETTSÉQ A LELKIPÁSZTOR GONDOLATAI AZ ÉVI KÖZGYŰLÉS TÁJÁN Kedves szokása azoknak a szülőknek, akik megtehetik, hogy gyermekeikről legalább minden születésnapjukon fényképet készítenek. — Ahogy az évek múlnak, micsoda gyönyörűség sorba rakni a képeket és elgyönyörködni, hogyan fejlődött a gyermek évről-évre. Mikor pedig a gyermek felnőtt, milyen jó érzés neki végignézni ezeken a képeken és meglátni, hogy az Isten őriző kegyelméből és a szülők áldozatos szeretetéből a fejlődésnek milyen csodálatos útján keresztül jutott el a nagykorúságra. Az egyházi közösség is ilyen fejlődésen kell hogy végigmenjen s ebben az évi közgyűlések táját úgy tekinthetjük, mint valami születésnapot. Vegyünk hát mi is képet arról, hogyan állottunk 1954 januárjában? Lelki fényképvételünkben legyünk legalább olyan becsületesek, mint a fényképező gép, mely nem hazudik. Ha a kép mégis jobb, mint a valóság, annak a fényképész az oka, aki ügyesen retusálja a negatívot. Mi ne retusáljunk, mert semmi értelme nincs az önámításnak. Mennyit fejlődtünk, hol állunk és miben kell fejlődnünk? Álljunk meg egy pillanatra magánál e szónál: FEJLŐDÉS. Valóban szükség van rá? Ez nem mindenki számára magától értetődő. Pár hónappal ezelőtt egyik kedves barátom, meleg szívű egyházi vezető, mondotta, miközben a jövő esetleges nehézségeiről beszélgettünk: “Nem baj az, tiszteletes úr, ha a nehézségek nagyok lesznek; legfeljebb megállunk és egy pár évig egy helyben járunk, megőrizvén azt, ami van.” Teljes jóakarattal mondta ezt — s mégis tévedett. Az életben nem lehet megállni, mert az élet mozgásban él. Vagy előre mozogsz, vagy hátra; vagy fejlődői, vagy visszafej lődöl — megállás nincs. Persze a fejlődés nem szükségképpen kifelé való fejlődést jelent. Annak is van ideje — de van ideje a befelé, mélységben való gyarapodásnak is. A rekord-ha j- hászásnak mindig irtózatos buktatói vannak, különösen az egyházi életben. Mindannyian, pásztor, presbiterek és a nyáj, fel kell hogy fogjuk azt, hogy a mélységben való fejlődés a kifelé való fejlődésnél is fontosabb. Ha ezt elhanyagoljuk, olyanokká leszünk, mint az a gyermek, ki testében óriássá nőtt, lelkében pedig csecsemő maradt. Ezt különösen jó ilyenkor meggondolnunk, amikor tagságban, templomlátogatásban és főként anyagiakben újabb csúcsra vitt el az Úr meg nem érdemelt kegyelme. A Szentírásban Pál apostol foglalkozik legtöbbet az érettség kérdésével. Az első korinthusi levél 13. részének 11. versében ezt mondja: “. . . . minekutánna pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.” A 14. rész 20. versében pedig így szól: “. . . a gonoszságban legyetek gyermekek, értelemben pedig érettek legyetek.” Legfontosabb tanítása a lelki érettségről az efézusi levél 4. részében a 14-16. versekben található: “Többé ne legyünk gyermekek, akiket ide s tova hány vet, űz-hajt bárminő tanítás szele, emberek fortélyával, a tévelygés követésére irányúló gonoszságával, hanem IGAZSÁGOT MŰVELJÜNK SZERETET- BEN, s növekedjünk minden tekintetbe Abba, aki fő: Krisztusba, aki által az egész test egybeillesztve és összetartva, a működésben nyilvánuló segítség minden kapcsán át, minden egyes rész mértéke szerint a test növekedését műveli, a maga épülésére, szeretetben.” Az érettség ismérvét a 15. vers adja: “igazságot műveljünk szeretetben. Az érettség út
