Reformátusok Lapja, 1954 (54. évfolyam, 1-22. szám)

1954-02-01 / 3. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA

11

De ők olyan nagyon szomorúaknak látszottak, nem sokat beszéltek, különösen a férfi hallgatott nagyokat. Nem baj, gondoltam, hiszen majd kibeszéljük magunkat és akkor megértem majd őket.

Közben hallottuk, hogy odakint újra szél süvölt és kitörőben van a hóvihar. Jobbnak láttuk hát öltözködni és hazamenni, mert jaj, ha megint feltámad az orkán. Akkor valóban nem lehet még a szomszédba sem átmenni! Márpedig ebben a teremben nem valami barátságos lesz a hangulat, amikor kialszik a tűz a kályhában.

Haza indultunk. Vendéglátóim nagyon kedvesek voltak, csak én nem értettem meg, hogy ugyan miért kellett vájjon nekem ide jönni, ahol ilyen kevés emberrel beszélhetek. Vájjon a helyemen voltam?

Odakint a szél sikoltott, szinte rosszindulatból dobálta a havat az ablakra és rázta, mintha fagyos jégkezének egyéb dolga sem lett volna.

Háziasszonyomnak ragyogott az arca és egyre hajtogatta, hogy bárcsak egy teljes hétig maradnék náluk. A férje nagyokat hallgatott. Gondoltam, hogy ő biztosan ismeri a szelek járását is odakint és attól fél, hogy leviszi a háztetejét a zivatar!

Sokáig beszélgettünk. Egyszer az én kedves háziasszonyom csak sírva fakad és azt mondja: “Mindent el kell mondanunk, úgy érzem, hogy eljött az ideje, hiszen ha egyedül hordozzuk a terhűnket, leroskadunk alatta. Mi, a férjemmel együtt nagyon nehéz terhet hordozunk. Most úgy érzem, hogy megkönnyebbülünk, ha elmondhatjuk. Nagyon szép, okos fiúkkal áldott meg a jó Isten. Sok örömünk és talán nem vétkezem, ha azt mondom, hogy büszkeségünk volt mind a kettő. Nem vagyunk gazdag emberek, de mindent elkövettünk, hogy nekik jobb jövőt biztosítsunk, mint amilyen nekünk jutott. Taníttattuk mind a kettőt, a nagyobbik már az egyetemen van, orvos lesz belőle. Kisebbik fiunk hetedik gimnazista volt, színjeles bizonyítványai voltak mindig. Akkor nyáron, mikor elvégezte az osztályt, valami barátjánál megismerkedett egy nagyon előkelő, elvált asszonnyal, aki 10 évvel volt nála idősebb. Hiába volt minden kérésünk és tiltakozásunk, kielentette, hogy feleségül fogja venni és pedig meg sem várja, hogy leérettségizzen, mert arra neki úgysem lesz már szüksége, mivel ez az asszony nagyon gazdag és nem fog neki hiányozni semmije sem. Elmentünk mindketten a- hoz a nőhöz. Megaláztuk magunkat és azt mondtuk neki, hogy nem állunk a boldogságuk elé, de előbb szerezze meg a diplomáját a fiú és majd azután házásodjanak össze. Szemtől-szembe kinevetett bennünket! A szívünk majd megszakadt! Később már csak azt kértük volna, hogy legalább engedje, hogy leérettségizzen a fiunk, erre is azt mondta, hogy arra sem lesz szüksége, mert az ő földbirtoka elég megélhetést fog nyújtani. Addig még csak haza-haza jött a fiú, de

most már egy fél éve, hogy végképp odaköltözött ához a nőhöz. Itt laknak nem messze a községhez. Minket mindenki nevet és csúfol, hogy ezért taníttattuk a gyereket. Úgy elkeseredtünk, hogy öngyilkosok akartunk lenni. Ha hiszi, ha nem, de éppen ma este akartuk elkövetni azt a szörnyű tettet! — Most érzem, hogy felszabadultunk, mert beszélgetéseink közben megláttam és meg kell, hogy lássa a férjem is, hogy Istennél van megoldás minden problémára. így lesz a mi nagy fájdalmunkra és szégyenünkre is vígasztalás.

Még olyan fiatal a gyermekünk és soha nem vétett ellenünk, az a nő elcsábította, elvette tőlünk, de van jó Isten! Ő vissza adhatja még nekünk. Sokat, nagyon sokat fogunk imádkozni érte, Ő meghallgat, mert nagyon szeret!”

— Férj és feleség szeméből hullottak a bánat könnyei. De már ott remegett az arcukon egy kis sugára a reménységnek! Már nyújtották Isten felé a kezüket és O ott volt közel hozzájuk, hogy keblére ölelje mind a kettőt és megnyugtassa őket!

Alig tudtam mit mondani ennek a két sokat szenvedett léleknek, csak szótlanúl megfogtam a kezüket és velők sírtam. Azután együtt imádkoztunk az elveszett fiúért és imádkoztunk a szülőkért, hogy soha többé ne legyen kísértés ez az eset a számukra, hanem vegyék Isten kezéből úgy, hogy “akit az Ur szeret”, azokat néha nagyon nehéz próbákon engedi átalmenni, de csak azért, hogy az Övéi annál jobban megtapasztalhassák az Ó segítségét és szabadítását.

Felszabadult lélekkel kívántunk egymásnak jóéjszakát. Odakint még tombolt a fergeteg, de két lélekben csendesség volt már és nyugodtan hajtották le a fejüket álomra és pihent el minden fájdalmuk az Ur Jézus keresztje tövében, Aki annyi szeretettel hívogatja magához a megfáradtakat és megterhelteket, azért, hogy megnyugtassa és megbékéltesse önmagukkal és Vele!

Isten kegyelméből hét napig maradtunk együtt, mert a hófúvás addig nem engedett kimozdulni abból a községből. Két ragyogó arcú ember kísért ki az állomásra, mikor eljöttem; megerősödött lélekkel maradtak ott, mert akik majdnem hogy leroskadtak a keresztjük súlya a- latt, újra felvették azt. Most már tudták, hogy nem egyedül kell nekik cipelniük, hanem az Ur Jézus segít hordozni azt. En pedig azt is tudom, hogy majd az örökkévalóságban, a győzelmesek seregében ott lesznek mind a ketten, mert az Úr megígérte, hogy akik győznek, Előtte állnak majd és szolgálnak Neki örökkön örökké!

“Szent, győzedelmes élet, Melyből erő fakad. Ez légyen osztályrészed, E földön már alant! Az Ur a bűnt legyőzte, Mindent elvégezett. A harc ki van már küzdve, Győztes lett a kereszt! De hogy lehetsz te győztes, Kit bűn tart foglyául? Ha téged is legyőzhet, A győzedelmes Űr. Csak összetörni engedd Kemény, gőgös szíved, S a győzelem tied!”