Reformátusok Lapja, 1954 (54. évfolyam, 1-22. szám)
1954-02-01 / 3. szám
10 REFORMÁTUSOK LAPJA Kováls Margit FERGETEG “Napod nem megy többé alá és holdad sem sem fogy el, mert az Ur lesz neked örök világosságod és gyászod napjainak vége szakad.” Ézsaiás. 60. 20. Soha nem láttam annyi havat, mint abban az esztendőben. Missziói körúton voltam, de szépen kidolgozott útitervem semmivé lett, már az első állomáson, ahol két nap helyett majdnem tíz napig maradtam, mert a vonatok is leállottak a hófúvásban. Konferencián kellett volna szolgálnom sokad- magammal, de rajtam kívül csak egyetlen lelkészpár érkezett meg; ők is előtte való nap jöttek, mert igen messziről indultak. Hóvihar dühöngött, mikor megérkeztem. A gyorsvonat ajtaját kikapta a szél a kezemből és majd lesepert engem is a perronról. Szemem, szám, tele lett finom, de igen sürü, apró hóval. A vasútnál egy szolgálattevő vasúti tiszt fogadott és közölte velem a paróchi- áról kapott telefonértesítést, hogy ha valaki érkezik, hívják be az irodába és ott várassák meg vele a fogatot, amit csak akkor küldenek ki, ha valaki csakugyan megérkeznék. A vihar tombolt odakint, de félóra múlva ott volt értem a csengős szánkó. Soha életemben nem voltam o- lyan viharban, mint akkor. Nagyon félelmetes volt. A szél süvöltve száguldott és mint a lisztport szórta, dobálta a hideg havat az ember arcába. Alig lehetett látni s a hideg, mintha késsel vágott volna a húsúnkba. A lovak prüszkölve, leszegzett fejjel futottak a könnyű szánkóval és csak ösztönük tartotta őket az úton. Én, az ülésen alig tudtam kezemben tartani a takarókat, miket könnyű zászlókként lobogtatott a szél. Majdnem megfagytam, mire megérkeztünk. Az volt az utolsó vonat hosszú napokon keresztül! A távíródrótokat is letépte a vihar. Sem posta, sem vonat, sem telefon nem kötött össze a külvilággal. A messziről jött lelkészpár és én teljesen idegen környezetbe kerültünk, csak a paróchia meleg, tágas szobái és egymás társasága tette kellemessé a napokat. A lelkészpárnak három gyermeke maradt otthon a nagymamával, de még így is nagyon sok aggodalmat álltak ki, mert féltették őket. Én meg nagyon sajnáltam “füstbe ment tervemet’. Újabb útitervem alakult ki, olyanformán, hogy mihelyst lehet, útra kelünk és kedves új ismerőseimnél tartom meg a második előadásomat s aztán majd megmutatja a jó Isten, hogy kivel vehetem fel a kapcsolatot legelőbb! Tíz na)p múlva házmagasságnyi hóbuckákon nyugodtan ragyogott a napsugár. Az Alföld olyan ártatlanul nézett ránk, mintha pár nappal ezelőtt nem lett volna életveszélyes egyetlen kimozdulás is a védett lakásból. Délután értesítettek az állomásról, hogy estefelé vonat indul és pedig arra felé, amerre mi akartunk menni. Abban állapodtunk meg, hogy a lelkészpár elmegy akkor este és én másnap utazom hozzájuk, mert közben egyik városban ki szállók; csomagjaim ugyanis ott voltak. Másnap este valóban kedves gyülekezetben beszélhettem a legnagyobb Szeretetről, az Úr Jézus Krisztusról. Hazafelé menet, a lelkész egyre kérlelt, hogy a szomszéd községben egy nagyon kedves barátja a lelkész, ha nem is ismerem, menjek át oda is okvetlen, biztosan szükség van ott is evangelizá- lásra. Úgy érzi, mondta, hogy menjek már holnap, ő elintéz mindent még ma este. Mihelyst haza értünk, telefonált is hozzájuk és onnan jött a híradás, hogy holnap estére előkészítik a gyülekezetei a nagyteremben tartandó összejövetelre. Másnap újra kezdett havazni. Olyan puhán indult, mintha csak lábujjhegyen jött volna. A fákra csak úgy rásímult, mintha hófehér prémbundába bújtatta volna valamennyit. Estefelé megérkezett a csengős szán értem. Örömmel bújtam a jó, meleg takaróba és élveztem, hogy temet be lassan engem is a fehér hópehely. Mentünk ismeretlen, hófehér világban, fehér fák között, fehér úton! Olyan volt minden, mint valami ragyogó, szép mese! A csengők hangját ma sem tudom felejteni! Elég hosszú volt az út, egészen betemetett a hó. Nem éreztem, hogy hideg van, mert valami nagy, hófehér csendesség vett körül. Az ember szinte sajnálta, hogy nemsoká véget ér az útja, de egy másik érzésben meg örült, hogy hamarosan meleg szobában, meleg kályha mellett ülhet. Nem tudom, hogy meddig tartott ez a nagy, nyugodt csöndesség, de egyszer csak megérkeztünk! A paróchiát egészen betemette a hó. Több épület volt egymáshoz közel, de csak három ablakon szűrődött ki jótékony világosság. Két asz- szony jött elém mosolyogva, a lelkész felesége és a harangozóné. Szeretettel fogadtak, bementünk a barátságos lelkészi irodába, — úgy mondták, hogy az az egyetlen meleg, füthetős sarka a papiaknak. Az iroda ajtajában várt a lelkész. Neki kétségei voltak az este sikere felől, mert a község apró, nádfödeles házait majdnem tejesen betemette a hó és az utcákon lehetetlen volt a közlekedés még gyalogosan is. Sok helyen, mint mondta, úgy kellett kiásni a hóból a házakat. De nem baj, hiszen egyetlen lépésünk sem hiábavaló. A termet befűtötték, ki is doboltatták, hogy nyolc órakor összejövetel lesz “Emberé a munka, Istené az áldás” — mondtam, azután egészen nyugodtan vártam, hogy kik jönnek majd el? Nyolc órakor megszólaltak a harangok, szállt, szállt a hangjuk egyik kis ablaktól a másikig, hívogatott, kopogtatott.... Mi is átmentünk a nagyterembe, de csak egyetlen pár ember jött át a szomszédságból, azok, akiknél én szállva leszek éjszakára.
