Reformátusok Lapja, 1954 (54. évfolyam, 1-22. szám)
1954-02-01 / 3. szám
8 REFORMÁTUSOK LAPJA állítani, hogy mi MA keresztyén világban élünk? Úgy a misszió, mint az evangelizálás egyaránt menekülni szeretne ettől a “keresztyénség-káp- rázattól” (Christendom illusion). Mind a kettőt, az evangelizálást úgy mint a missziót, az egész Egyháznak a teljes tevékenységévé kell tenni, mert Krisztusnak az Egyház az eszköze az idvesség munkájában. Az Egyházak Világtanácsa nemrégen egyik kiadványában mély bűnbánattal vallotta be, hogy egyházaink mai élete NEM fejezi ki azt az igazságot, hogy keresztyénnek lenni annyit jelent, mint szükségképpen részt venni az egész világra kiterjedő misszió munkájában. Ezzel szemben az átlagos egyházközség befele, önmagába néző közösség, amely nem tartja magára nézve kötelezőnek azt, hogy Krisztus ismeretét elterjessze az egész szomszédságban, sőt az egész világon, és ez az önmagába való befelé-nézés rányomja a maga bélyegét az egész egyház életére, gondolkozására és különösen vezetőire. Még a theológiai tanúlmányok és tanítás is inkább nyugvó, nem-változó egyházat feltételez, nem pedig missziói egyházat. Azt kell hinnünk, hogy Isten kényszeríti most a maga Egyházát, hogy jöjjön ki a nyílt pályára és készítse fel magát a világgal való uj nagy összeütközésre! A reformnak belülről kell jönnie Az Egyház akkor fogja visszanyerni a maga evangelizáló erejét, ha először belülről megreformálja önmagát. A harmadik század roppant arányú terjeszkedésében a missziói munka — tehát az evangelizáció — legerősebb tényezője maga az egyház volt. Nem az egyén, nem is a Krisztus evangelizáló Testének a tagja azaz az egyháztag, hanem maga a missziót végző Egyház volt az Isten váltságmunkájának eszköze. Ha az Egyház teljesíteni akarja küldetését azok irányában, akik kívül élnek az ő életkorén, akkor nem egyénekre, elszigetelt önkéntesekre vagy hívatásos evangélistákra van szükség, hanem egész hadseregekre. Csakhogy — készen vannak-e az egyházak erre a tusakodásra, amely nemcsak “a test és vér ellen folyik, hanem fejedelemségek ellen, hatalmasságok ellen, ez időszak sötétségének világurai ellen, a gonoszság magasságbeli szellemi seregei ellen”? Korunk vallási vetélytársai Valóban, olyan korban élünk, amikor az evangelizálás hivatását nem lehet az egyének megtérítésére korlátozni, hanem amikor háborúban állanak vetélkedő hitközösségek, vetélytárs “egyházak”, szellemi erők versengő seregei. A népesség egy nagy része, amely pár nemzedékkel előbb legalább névleges keresztyén volt, teljesen elidegenedett az Egyháztól. Századunk társadalmi forrongásaiban olyan néposztályok jelentkeztek, amelyek sohasem állottak érintkezésben az evangéliummal. Mások, mint pél- dáúl Ázsiában és Afrikában, még mindig azoknak a földrészeknek a régi vallásos hite szerint élnek és még csak nem is hallottak az evangéliumról. Ezek nem veszítették el az idvesség iránt való vágyakozásukat, sem pedig nem hagyták abba a keresésüket, hogy mibe horgonyozzák bele reménységüket, — csak éppen másutt keresik idvességüket és reménységüket, és nem az intézményes egyházban. Ott van a keresztyénség nagy vetélytársa, a kommunizmus. A nyugati világban a tudományos humánizmus hasonlóan veszélyes vetélytárs. Az elvilágiasodott gondolkozás egy visszatérő aranykor utópiájával akarja kiszorítani az Isten Fiának visszatérésébe vetett hitet. Minden országban előtérbe nyomúltak azok, akik eddig kiváltságok nélkül éltek. Ha szemükre vetjük, hogy közönyösek a keresztyén evangélium iránt, ők azzal vágnak vissza, hogy vádolóik pedig közönyösek voltak a szegénnyel szemben. És nem lehet letagadnunk, hogy a keresztyén gyülekezetek tagjai, különösen az öregebb egyházközségekben, a modern társadalom kiváltságos osztályaiból kerültek ki. A “Reménység Csatájában” a kiváltságosak vannak hátrányban, még akkor is, ha kiváltságos helyzetük nem az ő hibájukból, hanem körülményeikből állott elő. Isten Szava, ahogy azt Ámós próféta hangoztatta, kell hogy szigorú önvizsgálatra és bűnbánatra szólítsa az embereket: “Jaj a gondtalanoknak Sionban, akik hárfa mellett andalognak és színolajjal keneked- nek, mit sem törődve a nép romlásával!” Korunk Egyháza ítélet alatt Szaporodnak azok a jelek, amelyek azt mutatják, hogy egyházaink mindig teljesebb tudatára ébrednek rá azoknak a roppant társadalmi forradalmaknak, mik korunkban mennek végbe. Ebben az öntudatra ébredésben rejlik a jobb jövő ígérete. Lássunk egy párat azok közül a vádak közül, amiket az ítélet alá kerülő egyházaknak meg kell hallgatniok. Az Egyház magába hefelé-nézése Egyik legjobban szembetűnő vádat már említettük: az átlagos keresztyén gyülekezetnek önmagába való befelé-nézését. Talán a ’keresz- tyénség-káprázat’ következménye, hogy mindegyik gyülekezet megengedi magának, hogy első helyre tegye a maga istentiszteleti kényelmét, a maga költségvetési jólétét, a maga társadalmi összetartását. Van ehez joga az egyházközségnek, amikor ő missziói előőrs az idegen és elveszett világban, ahol csatatérnek kellene lennie, nem pedig a gyáva-szívűek menedékhelyének? ! Elfelejtette az Egyház, hogy neki kell Isten eszközének lennie, amivel Ő megváltja e VILÁGOT? !
