Reformátusok Lapja, 1954 (54. évfolyam, 1-22. szám)
1954-02-01 / 3. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 7 ELŐKÉSZÍTÉS EVANSTONRA “JÉZUS KRISZTUS — A VILÁG REMÉNYE” EVANGELIZÁLÁS AZ EGYHÁZ ELHANYAGOLT HIVATÁSA (Első Az evangelizálás az Egyház alaphívatása: küldetése azokhoz, kik életkorén kívül élnek. Minden keresztyénnek is ez a főgondja. Mégis mind általánosabb lesz az a beismerés, hogy az Egyház nem tudott eleget tenni e hivatásának: nem tudott olyanná lenni és úgy működni, mint az apostolok kicsiny csoportja. Mik voltak ennek akadályai? Milyen változtatásokra van szüksége az Egyháznak, ha csakugyan komolyan rászánja magát e missziói hivatásának teljesítésére? — Ezekre a kérdésekre próbál majd megfelelni az evanstoni világgyűlés. Az elhanyagolás okai és következményei EVANGELIZÁLÁS. Az Egyház szóhasználatában talán ez a leggyakoribb szó, — és majdnem a legáltalánosabban félreértett szó. E szó gyökere az Uj-Testamentumban azt az örvendetes izenetet jelenti, hogy Isten a Krisztusban megjelent e földön, hogy ezt a maga dicsőségének színterévé változtassa át. Ez az izenet reménységet hoz e világ számára, mely bűn és halál uralma alatt szenved. Ebben a világban az Egyháznak a hivatása az, hogy a reménységnek ez örvendetes izenetét szóval és cselekedettel tudtára adja minden embernek, minden időben és minden körülmények között, bármily reményteleneknek látszanának is ezek. Amikor ez a reménység elhalványúlt, az Egyház kísértésbe esett, hogy elszigetelje magát e világtól, mintha semmi izenete nem volna számára. Magábanézővé vált és csak magával törődött. Amikor viszont ez a keresztyén reménység élő erővé lett, az Egyház mindannyiszor félelem nélkül indúlt ki a világba: bizonyságtevővé, evangelizáló Egyházzá lett. Olyankor bizonyságtétele nem pusztán egy volt a tevékenységei közül, hanem erre fordította minden erejét és képességét. Az evangelizálás mai felfogása azonban nagyon különbözik az eddig elmondottaktól. Azt, hogy az evangelizálás az alaphívatása e világban, legalább szóval minden egyház elismeri. Ellenben a legtöbb egyházban nem ezt végzi az egész egyház, hanem e szó alatt az egyháznak csak egyik specializált tevékenységét értik, — evangélistának pedig az ébredési tö- meg-gyűlésekben specializáló vándor-prédikátort hívják. Valahol valami hiba történt, hogy arra a hivatásra, ami az Egyház egészének és egyérész) nenként minden keresztyénnek a legfontosabb megkülönböztető jegye kellene hogy legyen, úgy tekintenek, mint valami ritka, meg-meg- szaggatott, néha-néha visszatérő specialitásra. Mert bár még ebben a specializált tevékenység formájában is megvan a helye az evange- lizálásnak az Egyház életében, a tapasztalás mégis inkább arra mutat, hogy ez a formája nem elégíti ki korunk szükségletét olyan mértékben, mint pl. az előző nemzedékben kielégítette. Az ilyen “ébredések” hatékonyságát csak ott várhatjuk, ahol tényleg megvan az, aminek fel kell ébrednie, — ha most alszik is. Az ilyen ébresztési mozgalmaknál becsületesen meg kell vizsgálni azt, hogy kiket ébresztgetnek: az Egyház megkeresztelt tagjait? Ha igen: mit jelent a megtérés? Ha pedig meg nem keresz- telteket ébresztgetnek: megtérésük Lelket-hordó- Testben való életre fogja őket vezetni? Ki végzi az evangelizálást: a próféta-prédikátor vagy pedig maga a hitközösség, amelynek a hívatásos evangélista csak a szócsöve? A “Krisztus mellett való kiállást’, amit rendesen ugyanazonosnak tekintenek a megtéréssel, nem lehet csak otthagyni a levegőben lógva, mint valami törékeny egyéni tapasztalást. De még ha jutott is szerepe az Egyháznak ebben a megtérésben, — még ha nem is úgy, mint az ébresztés eszköze, de legalább mint a megtörtnek leendő lelki otthona, — még erre a második hivatásra is készen áll-é az Egyház? Egyik ilyen hívatásos tömeg-evangelista ezt a kijelentést tette: “Az Egyház lelki szegénysége és felkészületlensége akkora, hogy aligha volna kívánatos, hogy azok, akik most még kívül vannak az egyházakon, nagyobb számban lépjenek be ezekbe mostani mivoltukban.” Evangelizálás és missziók Az Egyház komoly önvizsgálata még megdöbbentőbb megállapításra fog vezetni, amikor rájöttünk, hogy nagyon nehéz volna különbséget találni az Egyháznak evangelizáló meg missziói hivatása között. Ez utóbbi is olyan speciálitássá lett, minek végzését néhány egyénre bíztuk. Abban a korban, amikor még az egész nyugati világot, otthonunk faluját vagy városát egészben keresztyénnek lehetett nevezni, amikor tehát volt külön keresztyén világ és a még meg nem térített világrészek földrajzilag távol estek tőlünk, akkor még lehetett menteni azt, hogy az Egyház missziói munkáját kiválasztott egyénekre bízták. De ki merné azt
