Reformátusok Lapja, 1954 (54. évfolyam, 1-22. szám)
1954-02-01 / 3. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 5 Az első megálló egy aggmenház. Ez nincs az egyház névsorán, de egyháztagjaink közül egyik személyesen akar megemlékezni a magános öreg emberről. Ő is kap csomagot. Senkije sincs, kivéve a Testvérei az Urban. Szél- hüdés következtében elvesztette a beszélő képességét. Sir, mint egy kisgyermek. Áhitattal veszi magához Krisztus megtöretett testének a jegyeit. Megnyugszik és szelid boldogság árad el arcán: a szeretet orvosság. A látogatók mind érzik, miért mondotta Jézus: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre! Beteg voltam, meglátogattatok . . . A második megálló tiz mérfölddel odább van, egy kórházban. Az ápolónő támogatja az öreg testet. Szinte nem tud magához térni a meglepetéstől és csodálkozástól: van valaki, aki még emlékszik rá és meglátogatja őt! Könnyei hullanak. Ismerősök után érdeklődik. Közben a friss szőlőt máj szolgaija. A harmadik a lábbadozó betegek számára fenntartott otthonban van. Ép az ebédlőben találjuk más nyolc vagy tiz lábbadozó társaságában. Derűre hajló lelkét boldoggá teszi a látogatás. Vele szemben egy lengyel asszony keserves sirásra fakad: őt senki sem látogatja meg. A mi nőtestvéreink vigasztalják őt is. Akit látogatunk, az megígéri, hogy megosztja vele az ajándékcsomag tartalmát, sőt mindenkinek juttat belőle, mert ő szereti az embertársait boldoggá tenni. Tudjuk, hogy igazat mond és érezzük, hogy nem csak egy emberrel tettünk jót ez alkalommal. Már sötétedik, mikor a negyedik helyre jutunk. Nagy a meglepetése és az öröme ennek az asszonynak, aki csaknem húsz éven keresztül nem hagyhatja el tólószékét. Az ötödik rokkant ember s legnagyobb aggodalma: felesége és fiatal, aranyos kisgyermeke. Az öröme kissé röstelkedő idegesség, de mégis boldogság. Itt már nem ez a látogatás és ajándék a fontos, hanem az, amit már megelőzőleg kapott: a hitnek az ajándéka. Már a halált várta és végrendelkezni akart, mikor a pásztor a végrendelet helyett az uj élet és felgyógyulás reménységét oltotta szivébe. Megérezte a bejelentetlen látogatást s az útközben mondott könyörgés titokzatos és váratlan erőt, reménységet öntött szivébe: az Ur, a Közbenjáró cselekedte ezt . . . legyen áldott az Ő neve. Az ajándék, a törődés tudata is jól esik most s újabb erőt ad. Négynek szántunk ajándékot ezen a Karácsonyon és most, ha összeadjuk, huszonhat egyén áll körülöttünk: a betegek, a magánosok, az ismerősök, a szenvedésben társak és a hírvivők, mind részesültünk a szeretet örömében. Azután az egész gyülekezeten jóleső, szelid öröm áradt el, mikor röviden bejelentettük küldetésünk sikerét. A vízre dobott kenyeret megtaláltuk harmad napra . . . Volt azonban még több kedves dolog is az Urnák ez esztendejében. Egy péntek esti tűz három kunyhót égetett szénné s egy kisleány és az őt menteni igyekvő ember lelték halálukat a lángokban. Tizennyolc ember-gyermek- asszony lett hajléktalanná. Csak a rajtuk lévő ruha maradt meg. Másnap, vasárnap délelőtt gyűjtést rendeztünk s kétszer annyi jött be, mint a szokásos vasárnapi persely az egyház céljaira. A városi üzletemberek ruhát, egyik orvosunk és pár más névtelen készpénzt adtak a szerencsétlenek megsegítésére. A Vörös Kereszt munkása szerint csaknem annyit kaptak, mint amennyit vesztettek — akárcsak Jób annak idején. Később jött az értesítés, hogy a városban élő színes bőrű testvérek szegényes templomot építenek s arra is jószivvel, a többi gyülekezetek mellé sorakozván, száz dollárt adtunk. “Úgy fényljék a ti világosságotok, hogy az emberek lássák a ti jócselekedeteiteket ... és az Atya, aki titkon néz, megfizet nektek nyilván.” Ez a “jó hir”, a “good news”, az evangélium az Urnák kedves esztendejében Wood- bridgen. IMÁDSÁG Mennyei Atyánk! Nem nézünk messze távolba, nem keressük a jövendő titkát kíváncsiskodó tekintettel. Itt van inkább a mi életünk: hadd legyen minden napunk tőled nyert kegyelmi idő. Mienk a munka és a küzködés, Tied az áldás és a dicsőség. Ezen a vasárnapon megint csak annyit kérünk a Te kegyelmedből, hogy egy lépéssel megint közelebb juthassunk nem a magunk örökös tervezgetéseihez, hanem a Te irgalmadban a mi üdvösségünkre megjelölt célhoz. Mi bűneinkben eltévesztettük ezt a célt, félelmünkben lázadoztunk, szégyenlősek vagyunk, mert nem elég őszinte a hitünk, — ezért Reád bízzuk magunkat, Megváltó Krisztusunk, mert csak a Te keresztet hordozó kegyelmed elegendő minekünk. Amikor Te velünk vagy, Krisztusunk, többé nincs sorvasztó árvaság szívünkben: megtaláljuk embertestvéreinket is. Zarán- doklásunk haza-találás. Kegyelmed napsugaras öröméből elér egy-egy révedező sugár a mi töredezett életünkre, könnyes arcunkra, és felragyog a mi orcánkon is a Te dicsőséged. Olyan melegítő, olyan biztatóan simogató ez a fény, mert ez a Te csodás győzelmes életed fénye és ezért marad meg, megmarad és ott ragyog majd az arcunkon, amikor a földi élet színeit a halál árnyai sorvasztják el. Mert ha nem magunknak, hanem Tebenned élünk, ez lesz a mi igazi életünk és így lesz a meghalás is nyereség számunkra, mert életünket a halálon túl is örök kegyelemmel ápolod, megőrződ. Ámen. PAÁL GYULA.
