Reformátusok Lapja, 1954 (54. évfolyam, 1-22. szám)
1954-10-15 / 18. szám
10 REFORMÁTUSOK LAPJA Kováís Margit: A* Úr kicsinye “Meglássátok, hogy e kicsinyek közül egyet is meg ne útáljatok, — mert mondom néktek, hogy az ő angyalaik a mennyekben mindenkor látják az én mennyei Atyám orcáját.” Máté. 18. 10. Lacika 11 éves, kövér, pufók arcú kisfiú. Édesanyjának szemefénye, nekem nagyon jó barátom. Sok ember rémesnek és borzalmasan rossznak tartja. Hozzám nagyon hűséges, gyakori látogatóm és hangsúlyozom, hogy igán szeretem. Midennap felhív telefonon, ha nem jöhet hozzám: “Csak éppen köszönni akarok Margit néninek” — nevet bele a hallgatóba — “hogy tetszik lenni?” Ha azt felelem, hogy jól, akkor kacag tovább: “én is nagyon jól vagyok”, mondja és azután beszélgetünk, erről, arról. Egyet mindig tudok, hogy őszinte hozzám és ezért nagyon vigyázok, hogy lelkét ki ne ejtsem a kezeimből, mert akkor elveszítem őt egészen. Szegényt csak akkor sajnálom, mikor, arra a kérdésére, hogy van-e egy kis időm, kénytelen vagyok így felelni: — “Lacikám, ma nincs időm, de holnap igyekezni fogok egy parányi ideig foglalkozni veled.” Másnap aztán itt is van nálam, a pontos időben és elkezd játszani a magával hozott játékokkal és közben kérdezget. Nagyon sok a kérdezni valója, mert olyan sok mindent szeretne tudni. Sokan nem szeretik szegénykét, teher nekik, azt mondják, hogy túlokos és mindenbe bele ártja magát és hogy alkalmatlankodik mindig. Nagy története van pedig az én kis barátomnak és nem egyszerű a mostani élete sem. Még nem volt két éves, mikor édesanyja egyik tiszántúli városban a karjára vette, másik kezében pedig egy koffert cipelt és búcsút vett a kis meghitt otthontól, mert az orosz már csak fél kilométerre volt a határtól. A szegény fiatal asszony azt hitte, hogy valami csoda folytán találkozni fog a férjével és azután ketten majd csak elvergődnek valahová és ha véget ér a harc, megint haza mennek és nevelik együtt a kis fiukat. Meg sem gondolta, hogy férje abban az időben halt Kecskemét mellett hősi halált. Mentek, úttalan útakon, bombazápor között. Találat érte őket. Az édesanya testével takarta be Lacikát, míg ő a lábaiba repeszeket kapott. Vérző lábakkal menekült, a remegő kicsi fiút a karjaiban tartva. Lába lassan meggyógyúlt, Isten megőrizte, hogy nem kapott vérmérgezést. Azután jöttek reájuk a németországi nyomorúságok. Sok éhezés, sok fázás és nagy árvaság. Megtudták azt is, hogy a kis Lacika apja nincs többé. Az édesanya szinte a vérével táplálta a kis fiát. Megbeszélt mindent a gyermekkel, hiszen más senkije sem Volt. A kicsi koravén lett, beleavatkozott a nagyiok beszédjébe és tudta, hogy ők haza nem mehetnek és hogy ők mindig nlagyon szegények lesznek. Aztán kikerültek Amerikába. Édesanyja első naptól kezdve dolgozik. Megmagyarázta a kisfiának, hogy ő egész nap nem lesz otthon, de legyen jó kisfiú, délután hazajön és együtt lesznek egészen másnap reggelig. A Lacika ebédjét elkészítette, megcsókolta és a kisfiú egyedül maradt. Eleinte szegény nem kelt fel az ágyból, míg édesanyja haza nem jött délután. Azután unalmas lett a fekvés is. Később iskolába kellett Lacikának járni. Most ő az osztály legjobb tanulója. Rajzol, hegedül szépen. Tanítónénije nagy megértéssel van hozzá, de gyakran észreveszi, hogy mikor valamiért hozzá szól, a gyermek összerezzen. Mit gondol Lacika ilyenkor? Vájjon hol járhat az esze egy ilyen fiatal gyermeknek? Ha tudná, hogy sokszor remeg szegényke arra a gondolatra, hogy haza kell menni, hiszen senki sincsen otthon és Lacika úgy vágynék egy kis szeretetre, símogatásra, mikor haza megy. Elkészített ebédje ott várja, de azonkívül senki sem. Éli kis világát. Nézi a televíziót. Ki ellenőrzi, hogy mit néz meg? Sokszor éjjel kilépnek a képek a televízióból és kísértik szegényt. Hányszor riad fel álmából, mert azt álmodja, hogy gyilkosok kergetik őt is, mint a képen látta a televízión. Édesanyja alig tudja megnyugtatni és sokszor nem alszik el este, hogy csak sokáig érezze, hogy édesanyja ott van mellette. Lacika pedig nő, fejlődik. Évről-évre okosodik, de egyre magánosabb. Hiszen senki sincs mellette egész nap, hogy irányítsa, hogy megfogja a kezét, hogy nagyon szeresse. A napokban mikor nálam volt, igen fegyelmezetlenül viselkedett; látszott, hogy minden indulata szabadon van és nem ismeri az engedelmességet. Azt mondtam neki, hogy “nem szeretem én sem és ha ilyen, nem kívánom gyakran látni.” Lacika erre haza ment. Nagyon megsajnáltam azért és nagyon imádkoztam érte. Úgy szerettem volna jobban megérteni. Másnap a szokott időben újra csengett a telefonom. A régi nevető hang kérdi most: “hogy van Margit néni? Kezét csókolom, csak köszönni akartam.” Aztán beszélgetni kezdtünk: “Lacika, — mondom neki, — figyelj ide, tegnap nagyon rossz voltál, megszomorítottál. De nem csak engem szomorítottál meg, hanem a jó Istent is. Hidd el, hogy Ő a legszomorúbb, mikor te engedetlen és feleselő vagy.” Még mondtam neki néhány mondatot és észre vettem, hogy egyre szomorúbb a hangja. Azután beszéltem neki az angyalokról, akiket a jó Isten az ő személyes őrí- zőiűl rendelt ki. Úgy látszik, hogy az angyalok nagyon közel vannak a gyermekiélekhez, mert odaátról egyszerre egy síró gyermekhang panaszkodott bele a telefonba, ami úgy szíven ütött: “De hogyan mondjiam meg nekik, hogy jó akarok lenni?”
