Reformátusok Lapja, 1954 (54. évfolyam, 1-22. szám)
1954-10-15 / 18. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 AZ UTOLSÓ KOPJAFA Irta: Vitéz Ferenc lelkészünk Valamikor csöndes, néma kert volt, ahová nem hallatszott fel a gyárak zakatolása, nem hatott fel hozzá a kémények füstje — ma körülölelte az élet, elnyelte a város. Élők és halottak közös utcán békésen férnek meg egymás mellett. Igen, mert a halált is megszoktuk, velünk á r, megbarátkoztunk vele ... Sápadt arca tündérszépen mosolyog. Gondszántotta barázdáit eltüntették, merev vonásai elsimúltak, új szin, édes mosoly ragyog le róla, — s aki reá tekint, önkéntelenül is arra gondol: egyszer én is ilyen szép halott leszek..., egyszer nekem is hoznak majd virágot..., egyszer hozzám is eljön mindenki... A távozóval megüresedik egy hely valahol...? — Az élet rohan, sietni kell, a jövendő keresésében nincs idő a veszteségen sajnálkozni. Akik elfáradnak, elesnek, vagy összeroppannak a hajszában, megpihenhetnek majd az út szélén. Hűlt tetemükre komor kripta borul, márvány vagy pedig csak egyszerű fekete fejfa jelzi nyugvóhelyüket. Akácok alatt, porladozó kövek között, a temetőben járok. Szeretek a temetőben barangolni — a békesség kertje ez — és itt is vannak ismerősök: volt egyháztagjaim. Itt egy megfáradt, magános férfi szólit meg s kérdez elhagyott falujáról, az akácsorról a házuk előtt, meg arról a szép darab földről, amelyikről annyit álmodozott .... Amott egy fejkendős nénike szomorúan kérdez: hallottam-e fiairól, unokáiról és él-e még az édesanyja . . . Tovább egy rózsásarcu fiatalasszony beszél s kérdez kisfiáról akitől el kellett szakadnia mielőtt megláthatta volna . . . Távolabb néhány ifjú törli homlokáról a veritéket, a szénport és a vért . . . csak ennyit szeretett volna mondani: Mondja meg, Tiszteletes úr, az édesanyámnak, meg a Katikának — ne várjanak többé . . . Egy rózsabokor tövében csak ennyi olvasható még: Juliska, élt három évet .... Már vasárnapi iskolába jöhetne . . , milyen szépen tudna beszélni nekünk a mennyországról, az angyalokról, az örökkévalóságról . . . Lassan a temető sarkába érek. A bozótban belebotlik lábam valamibe. Megnézem: egy néhány lábnyi fadarab. Felemelem: fejfa, faragott kopjafa . . . Utolsó a springdalei temetőben. Tetején a rozsda félig megette már a pléhet. Nap égette, eső verte, idő emésztette, a föld korhasztotta, bánat sorvasztotta s amikor nem bírta már tovább — tompa puffanással reázuhant a sírra. Ki tudná már leolvasni róla az egykor ékes Írást? Ki vagy? — A jövendőben hivő vándor, aki elindult egykor a Tiszahátról. Elindult szerencsét próbálni. Azért vált meg a falujától, mert nagyon szerette s mert örökké benne szeretett volna maradni . . .. Elmondja, hogy nagyon szerette volna megvenni azt a pár- holdnyi tagot a kertjük alatt a Tisza parton. Házat is szeretett volna építeni, kétszobásat, cseréptetővel, zsalus ablakokkal . . . Kiskert is lett volna a ház előtt, hogy mire — s elpirul — Piroska felnő, legyen hová virágot ültetnie. Egy pár ökröt is szeretne venni, vasekét, vasboronát . . . , vetőgépet . . . Olyan szép lesz majd hajnalban szántani . . , napfényben aratni .. , alkonyaikor hozni haza illatos szénát. Tetszik tudni, csak egy pár évet szeretnék dolgozni itt, összegyűjtenék egy kis pénzt — és hazamennék. — Ábrándozásából egy fülsiketítő robbanás riasztja föl ... . s omlik a szén, a kő . . . Harmadnapra összezúzva szedték ki a mélyből, rá sem lehetett ismerni . . . A helyi magyarok összeadták a pénzt koporsóra. Egyik falubelije szép kopjafát faragott neki, olyat, amilyenek otthon a tiszaparti temetőben vannak. Mindenki megcsodálta. A tiszteletes úr szép prédikációt mondott, mindenki a szemét törölgette. Haza is megírták gyöngybetükkel. S a Tiszaparton fölzokogott egy özvegy asszony — és egy aranyhajú leány nagyon, nagyon szomorú lett . . . Óvatosan, áhítattal fektetem vissza a fűbe a fej fát, nehogy megriasszam merengő gazdáját, amint rászól hosszuszarvú két fehér ökrére: Cselő-Csákó! — s dalolva, észrevétlenül hajt át vadonatúj vasekéjével a springdalei temetőből a tiszaparti tagon át az örökélet mezőire. ★ ★ ★ A presbitérium vaspántokkal megerősítette, cement-alapot készített az utolsó kopjafának s visszatette helyére. Azóta már selymes a pázsit körülötte s az aljában apró, piros virág terem . . . ★ ★ ★ Tavaszi napfényben fürdik az Allegheny völgye. Lenn a folyó, mint egy ezüstkigyó. A parti fűzfák belelógatják ágaikat, mintha el szeretnék rejteni . . . Kémények fekete füstje oszlik szét magasan az égen. Madarak dalába, méhek zümmögésébe belesivít a vonat sipja s alig-alig hallik tőle a mélyből egy árva harang kondulása. A sírokon friss virágot s csillagsávos zászlókat lenget lenget a szél. Hozza a most nyílott virágok bóditó illatát, életerőt, ifjú kedvet. Nyomában az arcokról a diadalmas élet mosolya sugárzik . . . A temetőt járva, ismerősöket látogatva, néhány meglett férfi körülállja levett kalappal az utolsó kopjafát. Szemük a földre néz, de talán a végtelenbe lát az akaratlanul kiguruló gyöngyszemeken át . . . Aki arra megy el, érthetetlenül nézi: mit is sirat az a néhány öreg magyar azon a félig korhadt fadarabon!?
