Reformátusok Lapja, 1954 (54. évfolyam, 1-22. szám)
1954-06-01 / 11. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 ment férjhez), templomunkban, március 15.-én pedig két unokája és egy dédunokája szerepelt magyar ruhában (Gloria Dennis, Louise Molnár és Mrs. Tablót) a magyar szabadság ünnepén. Idős magyarjaink között sokan vannak nagy- családú emberek. De aránylag kevés a Kalassay Lajosok száma. Pedig ők jelentik jövőnket és egyházaink fennmaradását. Husvét vasárnapján az angol Istentiszteleten csodát láttunk itt Lo- rainban. Zsúfolásig megtelt a templomunk. A székeken ülők belepték az összes kijáratokat, zsúfolásig megtelt az Ur asztala előtti tér. A hívek heringként álltak az előcsarnokban, a lépcső- feljáratokon és .... nagy csoport szorult ki az utcára és ott vártak a szemetelő esőben. Csak úgy tudtunk Úrvacsorát osztani, hogy azok, akik magukhoz vették az Ur testét és vérét, kimentek a templomból és helyet adtak az utcáról bejövöknek, a lépcsőn állóknak. Kinek az érdeme ez a csodálatos husvét? Azé, aki küldött Kalassay Lajosokat, akik úgy nevelték gyermekeiket, unokáikat, hogy szeressék, becsüljék atyáik drága örökségét és szerettessék meg másokkal is e drága gyöngyszemet: Isten amerikai magyar Sionját, a mi Egyházunkat. AZ ÉN ÖRÖKSÉGEM Minden este újra és újra betámasztottuk a nagy kaput és az utcai ablakokat. Nem azért, hogy az oroszok ne tudjanak bejönni házunkba, hiszen hiába szegezte, toldozgatta Édesapám napóráiként friss lécekkel a légnyomástól darabokra szétesett kaput, bárki bejöhetett, ha párszor jó erősen megrugdosta. Különben úgy is tanácsosabb volt kinyitni, ha valaki bebocsátásért dörömbölt. Az összeerősített spalettát biztosítékúl még nagy rudakkal is megtámogattuk belülről a szobában és kibéleltük zsákokkal, régi paplannal, hogy a téli hideg ne tódúljon közvetlenül ránk. Azért áldoztunk időt ezekre a műveletekre, mert alvásra kimondhatatlan szükségünk volt; és mire sikerült a félelemtől elaludnunk csak úgy ruhástól, bizony rövid lett minden éjszaka. így azonban nem leptek meg bennünket, mert ahogy benyomták a kaput, a nagy zajra felébredtünk s mire a belső ajtókhoz értek, már ki-ki rejtekhelyére bújhatott. Az egyik este sokáig vártuk Apukát. Csak ültünk, négy nő, Édesanyám, meg három testvér, szótlanúl, a petróleumlámpa lehúzott fénye pislogott, (villany hetek óta nem volt). A paprikáskrumpli rég elitta a levét, a belefőzött finom oldalas szaga átjárta a levegőt, s bár igen éhesek voltunk, senki nem gondolt evésre. Mennyi szeretettel főzte Édesanyám a ritka kincset, a disznóoldalt, az oroszoktól pálinkáért cserélt amerikai származású margarinnal. Egyik ismerősünk vágta le véletlenül megmaradt disznaját titokban, alkalma és ideje nem volt, hogy eltegye, hát szétosztogatta s ők maguk is inkább betegre ették magukat, csakhogy ne az idegenek lakjanak jól belőle. Apukát még reggel elvitték az orosz teherkocsin. Mi, a négy nő tehetetlenül, szótlanúl, a körmünket rágva lestük az ablak rekeszein keresztül, amint az autóba parancsolták. Egész nap hallgattunk. S immár este volt. Négyőnk közül hárman asszonyok voltunk, nyugodtabban, vagy inkább higgadtabban viselkedtünk, de a még leány nővérem csak reszketett és sírdog'ált. Most is hamar előszedte vízfestékjeit és az ecsetet; már percek alatt olyan tökéletesen ki tudta magát készíteni, hogy csak orvos tudta volna megállapítani, hogy nem vör- henyes. Sárga és fekete volt a szeme körül, mint aki a láztól tönkrement, árnyékos, pettyes az arca, az ágya mellett pedig kávéval színesített víz egy orvosságos üvegben, mellette kiskanál, lázmérő s amikor recsegett a kapu, bújt az ágyba és jajgatott, Anyuka pedig csavarta ki az ágy- melleti székre készített lavórban a ruhát, mintha borogatást akarna adni. Mindnyájunknak meg volt a helye. Megkocogtatták az ablakot finoman, mindjárt tudtuk, hogy Édesapám. Csak munkára hurcolták egy kaszárnyába s azonkívül, hogy holtfáradt és éhes volt, semmi baja nem történt... A- nyuka újra melegítette a lakomát1 s asztalhoz ültünk. Ebben a pillanatban éktelen reccsenést hallottunk, lapjával földre zuhant a nagy kapu s még mielőtt meg is tudtunk volna moccanni, a katona már a konyhába lépett. Hozzá hasonló csúnya férfit talán még sosem láttam. Tatáros, csontos, ijesztően vad tekintetű volt, piszkos haja lógott a büdös báránybőr sapka alól, csipás-gennyes volt a szeme. Fázott. Nem értettük, mit magyaráz. Azt se tudtuk, haragszik, vagy csak melegedni akar. Náluk sohasem lehet a beszéd után következtetni, mert nem tudnak csendesen beszélni, mindig kiabálnak. Nem értettük, de valahogy a bajban mindenki “megérzi”, mit mond a másik. A konyhában meleg volt, finom illatú étel, békesség, asszonyok, — minden egyben, amiről álmodni szoktak a háborúban harcoló elkeseredett, kifáradt férfiak szerte a világban. Kigombolta a kabátját s a levetésnél akkorát lódított rajta a vállával, hogy csak úgy repült le a szekrényről a vizespoharunk ezer darabban. Persze mindenki mosolygott, hogy semmi, semmi az egész, nehogy felmérgesítsük, hiszen így is ijesztő volt a nagy puskája, meg a sok töltény az ővtartóban.
