Reformátusok Lapja, 1954 (54. évfolyam, 1-22. szám)

1954-06-01 / 11. szám

10

REFORMÁTUSOK LAPJA

Mosolyunk mögött azonban mindannyiónk- nak ilyen gondolataink voltak, hogy “na te durva vadállat!” és lassanként el akartunk tűnni a konyhából. De az idegen észrevette és bement a szobákba, mindenkit visszakiabált, magyarázta, hogy a “ruszki szoldát karaso”, meg, hogy ő is jó.

— Tudjuk, hogy jó vagy, míg megmelegedsz, meg telerakod a bendiődet, aztán meg kibújik belőled az ördög! — Mondta Apuka s közben barátkozva veregette a vállát. így szokta Apuka máskor is, parolázott, nevetgélt velük, s míg az orosz hízott, mert az arckifeezésből úgy ítélte, hogy dicséri, addig mi mosolyogva követtük apánk viccesen elmondott halálos komoly utasításait.

Csizmája alatt hatalmas fekete sár-tócsa állott már, ahogy melengette kezeit a tűzhely fölött s biztatott bennünket, hogy csak együnk. Hívtuk, de csak szabadkozott, nem jött enni. Anyuka mindannyiónknak kiporciózta az ételt, de az idegességtől nem mertünk enni. Végül csak leült ő is az asztalhoz és Anyuka a megmaradt paprikáskrumplit mind kikaparta a tányérjára. Nagyon éhes lehetett, mert rögtön kanálért nyúlt és enni kezdett, mi meg csak mozdulatlanul néztük. S mikor Édesapám intett, meghajtottuk a fejünket, s mintha nem is ülne puskás vendég asztalunknál, a “Jövel Jézus”-ba kezdett.

Az orosz, mintha kővé meredt volna, letette a kanalat a kezéből, 'végigtörölte zubbonya ujjába a száját s csak nézett. Édesapám be is fejezte az imát, mindnyájan mondtuk: ámen. Filmeken lehet csak látni ilyen perceket, látni kell, hogy megértsük, megértsünk belőle mindent, mert a szavak üresek és kevesek a legnagyobb érzésekhez.

Vaskos szájaszéle rángatózni kezdett és egy- szercsak elöntötte a könny a szemét s mint aki nem bánja, hogy vannak-e körülötte, hangos zokogásba tört. A hatalmas darab férfi, csontos fejével, kiabáló hangjával — gyermekké lett. Szelíddé. Idegenből baráttá, ellenségből testvérré. Anyuka is sírva fakadt, lehet, hogy a feszült félelem csillapodott le benne, vagy mást érzett meg, de ő volt az első, akinek rettegése, gyűlölete szeretetté, mgértéssé változott az orosz iránt. Az meg zsebébe nyúlt, kis piszkos noteszből csöpp amatőr képet vett elő s felénk nyújtotta. Fejkendős paraszt asszony volt. Az édesanyja. Könnyek között mesélte el, mutogatva, hogy anyját megölték, amikor imádkozott s hogy kiskorában még ő is imádkozott. Akkor vette észre hirtelen asztalunkon az üres terítéket, rajta akadt a szeme és kérdezte, talán várunk valakit?

Az uram helye volt. Végig, a hosszú hónapok alatt mindig megterítettünk az ő számára is.

Édesapám elgondolkozva, szinte magának mondta:

— Talán ő is betévedt valahol ma este egy házba. Ki tudja merre, ki tudja hol... Bekényszeríti a hideg, az éhség. Lehet, hogy tovább megy, ha nem enged a kilincs, nem úgy, mint ez a mi mai katonánk. Isten tudja csak, hány a- gyoncsigázott, fázó férfi járkál éhesen a keresztyén családok bezárt kapuin kívül... Ki kellene nyitni mindenkinek a betámasztott kapukat, s beengedni mindenkit, aki pihenni akar, hogy e- szükbe jusson pár békés pillanat alatt az otthonuk, a szeretteik,... és az Isten a csillagok fölött... Igen sokat kér az Isten tőlünk. így kellene! Milyen jól tudjuk! De lehet ebben a világban jót tenni? Hiszen őrültség, a vérszomj és gyűlölet ellen már ki tud tenni valamit? Csak a rettegés van bennünk, a félelem. Nem is ismerjük a másikat, de már is csak rossznak, csak gonosznak tartjuk. Nem merünk jót tenni. De nem is lehet, hiszen a jócselekedet öngyilkosságnak tűnik fel. És sokszor az is. —

S ahogy Édesapám is elhallgatott, az orosz felugrott, kabátját, sapkáját hóna alá kaipta, még szóhoz se tudtunk jutni, már kifordult az ajtón.

Egyetlen szó nélkül fogyasztottuk el a vacsora minden falatját. Mindnyájan az oroszra gondoltunk. Mindegy, hol tölti ma az éjszakát, nem számít hova rohant fájó szívvel, de az biztos, ahol végűi is megpihen, annak a családnak nem lesz bántódása, annak a családnak nyugodt éjszakája lesz, mert ez az orosz katona nem o- lyan, mint a legtöbb. Ennek a katonának van valami a zsebében. Örökség. Anyja hagyta rá. Fejkendős, szegény parasztasszony.

Lefekvés előtt mindig összeültünk rövid imára. Nyolc év távolságából úgy látom ma Édesapámat, mintha tegnap történt volna. Becsukta a szemét, de fejét nem hajtotta meg, felfelé szólt, Istenhez. Arról a két terítékről beszélt, amelyek a vacsoránál üresen maradtak. Hol az orosz katonáért könyörgött, hol a magyarért, egyszer a rokonért, egyszer az idegenért. Mindkettőért a szívéből. Őszintén.

Még Pesten németek tartották a védelmet. Nap-nap után agyonégett arcú, félkezü, féllábú sebesült oroszokat hoztak hátra hozzánk a frontról, minden nap rengett a föld a bombák robajától és mégis...

Olyan békesség volt akkor a szívemben. A- hogyan Édesapám imádkozott, annyira biztosan éreztem, hogy Isten kezében tart bennünket.

..... Édesapám nem mond több imádságot.

Vasmadár szárnyán jött a hír, hogy elköltözött. Az Istenhez.

Az orosz katona édesanyja is meghalt. S a vadnak, kegyetlennek felnevelt kommunista katona, zsebébe rejtett kis noteszában mégis azt az egyetlen egy kis fényképet hordozgatta. Mert emlékezett arra az arcra, arra a tekintetre. A lelkében élt az az imádkozó arc.