Reformátusok Lapja, 1954 (54. évfolyam, 1-22. szám)
1954-01-01 / 1. szám
12 REFORMÁTUSOK LAPJA Haranginé Juhász Antónia: Tiszta szívvel, gyermek szájjal Tavaly ősszel történt. Kivittem a gyermekeket a közeli kis utcákba avart taposni. Úgy a- hogyan én szoktam tiz-tizenöt évvel ezelőtt a kecskeméti Gyeneskert, vagy a temetők sétaútjain. Nem látni és nem hallani senkit és semmit, csak huzni a lábunkat lassan a zörgős levelek között, vagy leülni egy ódon fatönkre, kirakni a legszebb leveleket az ölünkbe, hogy jobban megcsodáljuk az ezerfajta bánatos őszi szineket, hogyan folyik a sárga a bordóba, vagy a zöld a barnás foltokba. Hoztunk is haza egypár tarka tölgyfalevelet, azokat raktuk ki egymás mellé éppen az ebédlő- asztalra, amikor kopogtattak hátul a konyhaajtón. A konyhaajtó felől nagy ritkán jön hozzánk vendég. Legtöbbször csukva is tartom, mert egy öreg részeges koldus már egészen ideszokott az elmúlt hónapok alatt. Megkocogtatja az ablakot és pár centet kér: —Just for a cup of coffee.— Nem tetszett soha az öregember. Különben is, a háború óta olyan iszonyom van a koldustól, hogy rosszullét fog el, ha látok egyet. Mindig az István-kúti, Margit-hidi pesti koldusok jutnak az eszembe, félkézzel, féllábbal, vagy éppen egyetlenegy kéz és láb nélkül, csonkán, csak a törzsük kitéve egy kosárba a Dunaparton, előttük egy tányérral. Sok-sok fiatal is köztük, harminc-negyven éves arcok ... élőhalottak. . Sokszor, amikor a Vásárcsarnokból kiléptünk a Vám- ház-körúton, nagy ügyesség kellett hozzá, hogy csomagjainkkal a villamosig eljussunk a sok cson- ka-bonka kolduson átlépve, kikerülgetve .... Ezeket a végtelen tehetetlen magyar koldusokat, a háború áldozatait láttam mindig magam előtt, ahányszor az én kávéért kéregető amerikai emberem megjelent a konyhaajtóban. S az ellenszenvem csak egyre nőtt iránta, mikor az utcán itt-ott felismertem billegve, részegen támolyogva. El is határoztam, hogy többé egy centet se a- dok néki. Amikor legközelebb jött, igy is történt. Elutasítottam. De ő csak erőszakoskodott: —I just want a cup of coffee. I am hungry.— —Én adok neked kávét, adok egy darab kenyeret is hozzá — feleltem. —No ... no, thanks ... never mind .. . Persze, hogy nem kenyérre kellett volna neki a pénz! Sokáig nem is jött azután. És amikor most az őszi sétáról hazatérve a konyhaajtót megkopogtatták, rögtön ő jutott az eszembe. —Jön már megint,— gondoltam mérgelődve, ahogy az ajtót kinyitottam. De nem ő volt. Egy középkorú néger ember állt odakünn. —Please, Lady ... I want a piece of bread. .. I just get out from the hospital .... please...— És én elutasítottam: —Hogyne! hogy ez is ideszokjon majd! ... Kórház! ... Hogy tudják ezek sajnáltaim magukat! ...— Még be is zártam az ajtót utána. A gyermekek mindezt a szobából, az ablakon át figyelték. A legnagyobbik szólalt meg először: —Anyu, miért nem adtál a bácsinak? Azt mondta,hogy éhes. —And sick, too! — tette hozzá a másik nagy komolyan. —Tudod, hogy a másiknak sem kellett a kávé máskor, csak pénzt akarnak, hogy mehessenek inni! — Próbáltam befejezni a témát, de a gyermekek csak a négert figyelték, aki még mindig hátul, a ház mögött toporgott. —De ez a bácsi nem pénzt kért, hanem enni! — Már kezdtem türelmetlen lenni, s azt gondoltam magamban, hogy mit tudjátok is ti azt, csak gyerekek vagytok. Hangosan azonban csak ezt mondtam: —Nem pénzt kért, de arra gondolt. Azt akar . .. Egyformák ezek mind! — —Egyformák?!— kerekedett hatalmasra na- gyobik kislányom szeme. Olyan furcsán kérdezte, hogy megakadt a tekintetem egy pillanatra az arcán. Csodálkozás, nagy-nagy komolyság ült a szemeiben, meg talán valami megdöbbenés-féle is. Egy pillanatra hallgatott, aztán anélkül hogy a szeme is megrebbent volna, megszólalt gondolkozva: —Tegnap, mikor a Bene néni itt volt, azt beszéltétek, hogy mindenki más! Minden gyerek más, meg az emberek, mind más!— Most én rajtam volt a sor a csodálkozásra. Igaza van a kislánynak. Ki hitte volna, hogy tegnap igy figyelt a beszélgetésünkre? Valóban arról beszélgettem Mrs. Benével, hogy ahány ember, annyi lélek ... egy-egy külön titok, s hogy mi emberek szeretünk mindenkit kategóriába sorozni, csoportokat alkotni, azonosítani. Pedig mennyire nem igy van! A módszer, amellyel e- gyik gyermeket neveljük, nem alkalmas a másikra. Különbözőek vagyunk mindannyian. így teremtett a jó Isten bennünket. Mindez egy pillanat alatt járt át a gondolataimon s rettenetesen elszégyeltem magam. A néger még a ház végénél járt s csak úgy csillogott fekete szeme az örömtől, amikor visszahívtam. Nagy pohár tejjel kínáltam meg s kibugy- gyant a könnyem is, ahogy mohóságát láttam. —Do you care for a piece of bread? — kérdeztem. —Thank you, Lady ... thank you ...— Megette az első karéjt s megette a másodikat is,s az üvegben sem maradt tej, amikor elment.
