Reformátusok Lapja, 1954 (54. évfolyam, 1-22. szám)
1954-01-01 / 1. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 13 A gyermekek szinte nyitott szájjal, szónélkül nézték végig az evést s mikor az ajtót becsuktam a legidősebbb megszólalt, mint egy kis győztes hadvezér: —See! éhes volt!... mondtam!... — Ők aztán játszásba keztek, hamar el is felejtették, mi történt. Csak én nem. Milyen furcsák vagyunk mi felnőttek! Okosak. Tanultak. Egymásközti beszélgetésünkben egy-egy született filozófus vagyunk, meghatározásokban tudjuk elmondani, amit az életről tudunk, tapasztaltunk, vagy tanultunk. S egy szép napon a gyermekünk szembenéz velünk és elmondja a nagy szavakat, melyeket tőlünk tanult, hogy azokat használjuk is fel: —Anyu, ez nem az a bácsi! — Mily rosszul esik az nekünk, ha minket általánosítanak, emberfajták csoportjába osztanak. De mi mégis csak ugyanezt tesszük: Ítélkezünk, ítéletet mondunk másokról, mielőtt tudnánk, hogy ki is ő, milyen is ő? “Óh, ismerem azt a fajtát!” vagy: “Hallottam az apjáról éppen eleget!” — s mert az apja felől hallottunk, azt hisszük, hogy a fiát is ismerjük. így lesz aztán ferdévé az egész világ; igy lesz cigánynépség az olasz, bicskás a magyar, könnyelmű az amerikai, a D. P. nyilas s az otthonrekedtek kommunisták... a koldus részeges senkiházi.... —Igazad van, kicsi lányom, ez a bácsi nem olyan volt. Csak a ruhája volt olyan, mint a másiké, kopott és gyűrött s bizony, mi sokszor csak a külső után Ítélünk. — Krisztus nem alkotott embercsoportokat, mielőtt kereszthalált szenvedett érettünk. Egyen- egyenként, külön-külön kaptunk Megváltót az Ő személyében, mert egyenként szeretett bennünket s azt akarta, hogy az Ő szeretete legyen a kapocs közöttünk, testvérként éljünk keresztyén közösségben, akik nem mondunk Ítéletet egymásról felelőtlenül. Mert egyedül Istennek van joga ítéletet mondani. EGYHÁZI HÍREK MAJD HA MEGSZÓLAL A HARANG Csaknem félszáz esztendeje annak, hogy a Bridgeport és Vidéke nevet viselő egyházunk harangot szerzett) fatemplomának kis tornyába. Rákócziról nevezték el az ezer fontos harangot, mert abban az évben hozták vissza Törökországból a nagy szabadsághős hamvait Kassára. A múlt tavaszon átszállították a harangot az egyház uj portájára a North Avenuen, az ősz egyik vasárnapján pedig alkalmas haranglábat készítettek számára a templom mellett és abban helyezték el, ünnepélyes szertartással, a megnémított harangot. A nyelvét kivették és nem is teszik vissza addig amíg a magyar nép fel nem szabadul, amikor a harangot elküldik valamelyik magyarországi egyháznak, hogy annak népét hívogassa Isten házába. Margitay Béla presbiter, aki a harangláb felállításának költségeit viselte, szép verset írt erről a jelképpé tett harangról, mit annak képével együtt közlünk. A képen balszélről Margitay Béla presbiter áll, mellette az egyház lelkésze és főgondnoka. AZ ELNÉMULT HARANG Rákóczi dicső nevével Felszentelt magas homlokán Egyet és utolsót kondúlt A nagyharang, régi tornyán. —Hallottátok jó emberek Utó, de nem végső hangom, És most, Isten tudja meddig, Magam némaságra adom. — így szólt a harang szívünkhöz, Mikor levettük tornyából, Szomorú sorsra ítélve, Megfosztva dicső múltjától. ALÁSZÁLLOTT a magasból Hogy lent némán is hirdesse: Magyar hazánk letiporva, Népe beteg, rongyos és nincs kenyere. És ime itt van előttünk Koszorúzott ravatalán, Imára nem hívogat már, Megtört a hang hívó szaván: Magyarország gyászos sorsát Szimbolizálja ez a kép, Hol szabadszótól megvonva Rettegésben él a nép. Régi álmunk, régi vágyunk Szülőföldünk viszont látnunk. De ott még a muszka-csorda, Szárnya törött minden vágyunk. De ha a vasfüggöny lehull, Jó harangunk, búcsút veszünk, Útra kelsz egy szép hazába, Utánad majd mi is megyünk Addig is míg eljő a nap Álmodj békés szabadságról, Távolból is hőn szeretett Hazánk feltámadásáról. — Irta: Margitay Béla egyházunk presbitere.
