Reformátusok Lapja, 1954 (54. évfolyam, 1-22. szám)

1954-01-01 / 1. szám

------- REFORMÁTUSOK LAPJA

11

alatt boldogságot sugárzó kis magyar református templomot lelkész hiányában is szépen ápolták és fenntartották. Férfiak és asszonyok egyenként és összesen úgy működtek, mint igazi misz- szionáriusok. Láttam temetést: mintha valamennyi résztvevő közeli rokona lett volna a ha£( ;nak. Calgarytól távol láttam egy katholikus bernek a temetését, akinek nagy bűne volt, rt nem a katholikus tempómban esküdött meg ormátus feleségével és ezért a katholikus pap megtagadta az eltemetését. Református lelki- pásztor temette el... Óh, mily kár volt, hogy nem ébredhetett fel az a szegény halott, hogy megláthatta volna, milyen igazán keresztyén gyászba- borúlt arcok kísérték ki koporsóját a temető árkába, és hogy hallhatta volna, milyen igazán ke- keresztyén lelkiatyai szavak búcsúztatták hazatérő lelkét, —.ellentétben azzal a'Papnak nevezett valakitől, aki megvonta tőle az egyház búcsúztatá- sát, és még csak egy résztvevő sóhajjal sem kísérte, amit pedig még kedves állatunknak is megadunk, mikor kihűlt testét a földrögök alá helyezzük... ^

— Öreg emben vagyok. Évek, hónapok vagy talán csak napok választanak el a boldogsághoz vezető másvilágtól. Nem tudom, nem kérdezem, nem is gondolok rá. De ha arra gondolok, hogy mi vár reám, amíg a koporsóm a sír széléig s onnan a föld mélyébe jut, lelkem pedig hazatér Ahoz, akitől jött és Aki megváltotta: a boldogság melege hat át, — igen: boldognak érzem magamat, mert tudom, hogy igaz keresztyén ajkak fogják az “Isten veled, viszloinitlátásra!’ búcsúzót útraválóúl adni nekem, mert ehez van jussom, mint igaz keresztyén refomátus embernek... Ettől a világi hatalomról álmodozó és egyházamat eltiporni akaró Vatikán pápájával és olasz érsekeivel meg nem foszthat. /- Mi is várt volna rám, ha római katholikus maradtam volna?! Hány igen jó, hasznos és egyéb könyvet olvastam, amit a pápa átok alá helyezett! Már maga ez is elég alap lett volna ahoz, hogy megtagadják egyházi temetésemet! Ez és ehez hasonló meggondolások vezettek volt 'hífra a jogosúlt meggyőződésre, hogy nem elég a Bibliát csak olvasni, nem elég, hogy az ember protestánsnak érezze és vallja magát, hanem ha csakugyan részese akar lenni szép lelki éle- | tűknek, akkor annak a lelki közösségnek együttVműködő tényleges tagjává kell válnia.__Ezt az elhatároziasomait igen komoly megfontolás után tett is követte, és 1943. április 25-én részt vettem első Úrvacsorámon, amikor is akkori lelkipásztorunktól és templomunk öreg gondnokától az Egyház kedves és nekem felette értékes ajándékáúl a MAGYAR SZENT BIBLIÁT kaptam, melynek olvasásától addig a pápai szolgálati szabályzat eltiltott.

Nem jelentettem a római katholikus egyháznak, hogy a református egyház tagja lettem. Hiszen engem ehez a pápás római katholikus egyházhoz sem formailag, sem lényegileg, semmi sem kötött. Az, hogy katholikus pap keresztelt meg és a bábaasszony válaszolt az ő kérdéseire, nem kötelez arra, hogy felvilágosúlt, józan ésszel elaltassam a lelkiismeretemet. De egyébként is, sehol római katholikus egyháznál beiratkozva, tag gyanánt nyilvántartva nem voltam. A tizennyolc év alatt egyszer találkoztam katholikus pappal, aki azután sem érdeklődött utánam. Pár esztendő múltával a távoli Saskat- chevanból évente kétszer Calgaryba látogató “nagy pap” több napon át érdeklődött utánam telefonon, de kérdésünkre sem volt hajlandó megmondani a nevét. Kísérleteztek még velem az, új-bevándorló Habsburgisták, vagyis katholiku-1 sok, akikről könnyű volt megállapítanom, hogy| még Pesten oktatta ki őket a Néppárt, melytől útnavalónak vették a pápai áldást. Végül is elhatároztam, hogy énnek a sokféle térítgetésnek véget vetek, és levelet írtam a saskatchevani nagypapnak, melyben értésére adtam, amit már úgyis tudott, hogy a magyar református egyház tagja lettem. Felsoroltam az okokat, úgy, mint jelen cikkemben is tettem, hogy mi indított arra, hogy a római katholikus egyházat megvetéssel elhagyjam. Megírtam, hogy minden visszatérítési kísérletezés csak hiábavaló egyházi vigéckedés lenne. Jól tudom, hogy a református egyházba, való átlépéssel oly nagyon távolra tértem el a s katholikus vallástól, hogy SOKKAL KÖZELEBB JUTOTTAM ISTENHEZ, MINT VALAHA ÉREZTEM. Kértem továbbá, hogy ne imádkozzék elté-f vedt lelkemént és ne próbálja leimádkozni rólam a pápai átkot, mit oly boldogan viselek.

Végül értésére adtam, hogy tanúk előtt nyilatkozatot fogok aláírni és egyházam vezetőségénél letétébe helyezni (amit azóta meg is tettem), mely szerint azt kívánom, hogy mint a református egyház tagját, magyar temetőben temessenek el. Ez által, — írtam tovább — elejét akarom venni annak, hogy valami jézsuita az én esetleges eszméletlen állapotomat arra használja fel, hogy engem hívatlanúl “beutolsókenetezzen” azon a címen, hogy “megtértem”.

I

A valóság az, hogy VISSZATÉRTEM A ) KRISZTUS ÁLTAL ÉLETRE KELT EREDETI IGAZ KERESZTYÉN VALLÁSHOZ és abban akarok megmaradni halálom órájáig, és e hitem f alapján remélem örök életemet és idvességemet. Isten engem úgy segéljen!

Harwich bátyánknak nagyon szépen megköszönjük ezt a kedves írását. Sok szépet és jót hallottunk a calgaryi egyház tudós lelkészétől, Dr. Tóth Kálmántól, valamint volt lakótársától, a mi régi karcagi jóbarátunktól, Rimaszombathy Istvántól, a gyülekezetnek e köztiszteletben álló öreg mesemondójáról, akit mindig boldogan hallgatnak. Isten éltesse még nagyon sokáig!