Reformátusok Lapja, 1953 (53. évfolyam, 1-22. szám)
1953-01-01 / 1. szám
6 REFORMÁTUSOK LAPJA PAAL GYULA AMIKOR LÓTÁS-FUTÁS AZ ÉLET “Nem azé, aki fut... hanem a könyörülő Istené!” Rém. 9:16. A lélekgyógyász végignéz betegein. Orvosok, ügyvédek, mérnökök, bankárok, hirdetési és biztosítási ügynökök, üzletemberek, híres atléták, vasgyári munkások, bányászok, lelkipásztorok, tanítók, diákok. — Minek felsorolni többet? Többé-kevésbbé mindnyájan közéjük tartozunk. Eltorzúlt arccal rohanjuk az élet ma- rathoni távfutásának halálos versenyét. Úgy vagyunk vele, mint Phil Rizzuto, a Yankeek világhírű baseball-játékosa, aki szomorú szívvel vallotta be a world-series játékok után, hogy idegei nem bírják tovább az irtózatos nyomást. A döntő játékok ideje alatt nem tud aludni: álmaiban rémképeket lát. A stádiumok nagy tömegei körülveszik és halálra szorongatják . . . Óh a verseny, a verseny, a halálos verseny! Hogy szeretnénk megállani! De addig nem szabad, amíg a “másik” fut. Hátha lemaradunk! Barátaink, irígyeink kinevetnének. Csak tovább! Mintha rabszolgahajtó korbács suhogna fejünk felett. Ugyan mi kényszerít erre a halálos versenyre? Miért lovall tovább bennünket “az ős kaján, a disznófejű nagyúr”?! — A rabtartó: tudat alatti lelkiismeretünk (super-ego). Ez hajt, ez űz bennünket. Könyörtelen apák, anyák, nagyapák és még könyörtelenebb környezet uszítva sürgetnek. Óh hogy szeretnénk megállani, barátságosan elbeszélgetni, megszorítani egymás kezét! Szeretnénk jó hírt mondani és jót hallani, mert olyan egyedül vagyunk! . . . De futni kell. Folytatni a gyilkos kergetőzést. Mikor lesz már vége?! Ki segíthet rajtunk?! — Azért nem merünk megállani, mert féltjük a becsületünket, jóhírünket. Bennünket úgy neveltek, hogy nekünk mindent ki kell érdemelni. És így alig vesszük észre, hogy életünk félelmetesen leszűkül. Pedig a megváltottak élete (a héber “yasa”: gyökér) szabad, tágas, térés. Mi pedig — óh jaj — be vagyunk szorítva. Az egyetlen beidegzett érték számunkra a rohanás: a munka, a pénz. Jaj hát annak, aki megáll! — Valaki azonban csendesen szól mögöttünk: “Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve és én megnyugtatlak titeket.” A baj természetesen onnan jön, hogy rossz helyeken keressük az élet értelmét, jelentését. Gazdagságot, pénz-biztonságot, hatalmat, jóhírt, élvezetet, népszerűséget akarunk szerezni. Ezek pedig külső tényezőkhöz vannak kötve. Éppen ezért ezek megszerzése vagy elvesztésének veszélye mindig a körülmények kénye-kedvének szolgáltat ki bennünket. Ha emberi életem értéke nem belső, hanem külső körülményekhez kötött, akkor életem jelentését ily külső erők szétmorzsolhatják, összetörhetik. Ilyenkor természetesen alapérzésem a félelem, az aggodalom, így kezdődik, itt kezdődik, az aggodalom sötét völgyében a hajsza, a halálos versenyfutás. Biztonságot szeretnénk találni: görcsös karmokkal ragadjuk hát meg azt, amink van: pénzünket, vagyonúnkat, mások fölött gyakorolt hatalmunkat. A lótás-futás, akarnokság ideig-óráig távoltarthatja még tudatunk kapujától az elveszett- ség angyalát, de szívünk mélyén már érezhetővé válik valami rémítő űr . . . A borzalom aztán akkor jön, amikor a versenyfutást többé nem bírjuk, ügyeskedő, csörtető stratégiánk csődöt mond, — amikor betegség, öregség vagy valami nem várt szenvedés tör reánk. Amikor kidőlünk a sorból . . . Akkor egymás után jelentkeznek modern életünk kór jelei: üresség, elszigeteltség, meghiúsúltság. Az eltévesztett élet-út fáj, nagyon fáj, mert önerőnkből nem tudunk “hazatalálni”. Ezért szeretnénk valami nagyot tenni, valami érdemeset birtokunkba keríteni. Ezért szeretnénk győzni, mindig győzni, a versenyben első lenni. Pedig nem az a fontos, hogy valami nagyot TEGYEK, hanem az, hogy valaki LEGYEK: jelentős, élet-biztos, élet-állító személy legyek! Ne azzal dicsekedj, hogy mit TETTÉL: Krisztus azt akarja tudni, hogy KI VAGY és hogy MIVÉ LESZEL?! SZIVÁRVÁNY (1952 dec. 1, Buffalo, N. Y.) Délután valami történt, Buffalóban először: mint gyermekkorunk színes sárkánya, csillogó, hétszínű ruhában a téli táj felett megjelent a szivárvány! Ránevetett az égbolt, bólogattak a fák, a házak megremegtek és mind azt suttogták: ilyen csoda még nem volt! S a szivárvány hét színe vidáman, könnyedén lebegett, hidat alkotva, útat nyitva mélységek és magasságok — Buffalo felett!... ... Óh szivárvány, ha mindig itt maradnál, de más lenne e vidéken az élet! Ember az embert többé nem bántaná, elpárologna az irigység s a vétek, s hidadon kéz a kézben mennének az ég felé a gazdagok s szegények. Kucserik Mária
