Reformátusok Lapja, 1953 (53. évfolyam, 1-22. szám)
1953-02-01 / 3. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 5 műnk láttára, az újkor még nagyobb birodalma, j az angolszászoké, és vele együtt ér véget minden más gyarmati uralom. Egyik a másik után lesz kénytelen feladni régi korlátlan uralmát; korunk diplomatáinak és államférfiainak legnagyobb feladata most az, hogy milyen formáját találják ki a régi gyarmat népével való legkedvezőbb viszony fenntartásának. Ez a törekvés nem egy helyen már olyan visszataszító végletekben mozog, amik joggal vonják maguk után az elkerülhetetlen bukást; az embererő szűkében lévő francia más nemzetek fiait szedte légióiba és azok vérével próbálja fenntartani önző uralmát; vagy ahogy a holland eredetű (és volt református lelkész!) délafrikai miniszterelnök próbálja terűle- ' tileg elkülöníteni a fehérektől a színeseket, — ami olyanforma kilátásokkal biztat, mintha a parányi Wake-sziget akarta volna megfékezni a Csendes-óceánt, amikor ennek árja végigzúdúlt i rajta. i Legfőbb ideje, hogy a keresztyén egyházak j komoly igyekezettel hozzák helyre szörnyű hibá- jukat — és éppen Amerikában, ahol az ide rabszolgaságra elhurcolt feketékkel való igazságtalan bánásmódunk adta ellenségeink kezébe az ellenünk használt legjobb fegyvert. Amit e téren Lincoln tett, az nagyszerű alapvetés volt, de még nem teljes megoldás. Hat és fél millió protestáns néger közűi hat millió kénytelen külön felekezetekben élni: fehér testvéreik nem voltak hajlandók velük egy templomban imádni az Istent. Az amerikai felekezetek szervezetében élő félmilliónak is csak külön néger templomokban kell élnie vallásos életét; az összes amerikai protestáns négerek közűi csak fél-százalékot fogadtak be eddig maguk közé a fehérek templomaiba és gyülekezeteibe. De már ez is haladás, hála Istennek. ! Evangéliumi és Református Egyházunk elől jár jó példaadásával. Öt évvel ezelőtt néger titkárt állított be belmissziói tanácsába, aki azóta jó munkát végez. Kollégiumaink, theológiai szemináriumaink egymás után nyitották meg kapuikat fekete ifjak előtt, sőt cserediákságot is létesítettek hasonló néger intézetekkel. Buffaló- ban, St. Louisban, Philadelphiában és New Yorkban fehér gyülekezetek és vasárnapi iskolák népe most már közös, egyikben fekete segédlelkész is szolgál. A Youth Fellowship karavánján feketék is látogatják egyházainkat. — Mindez nem sok még; alig mutat még többet mint a szörnyű hézagot, amit be kell töltenünk, ha nem akarjuk, hogy a beömlő áradat elborítson. De legalább már megkezdtük. Necsak a faji egyenlőség vaasárnapját tartsuk meg február 8.-án, hanem vigyük be ezt a kérdést szabad fórumok és más formák keretében ifjúságunk és felnőttjeink közé hasznosan tárgyalandó vita-anyagúi. Megfelelő nyomtatványokkal szívesen szolgálnak egyházi hivatalaink, miknek címe ott van minden lelkészünk kezében. HOGYAN FOGADTÁK A HALHATATLANT? — A gettysburghi beszéd helyszíni hatása — Tavaly volt annak is négyszer-húsz-meg- hét esztendeje, amikor hideg novemberi napon az Egyesült Államok elnöke ott állott a gettysburgi temető szónoki emelvényén és beszédet tartott, aminek az elmondása két percet sem vett igénybe. Előbb a közönséggel együtt ő is végighallgatta azt a szónokot, akit az “ünnepi beszéd” megtartására kértek fel; ez a beszéd teljes két óra hosz- száig tartott. Ma már sem a beszédről, sem a szónokról senki sem tud semmit, a történetírókat kivéve. Éljenzés és taps köszöntötte Lincoln elnököt, amikor az emelvény elejére lépett. Lassú és megfontolt mozdúlatokkal megigazította szemüvegét, a zsebéből elővett egy ív papírt, szépen kiegyenesített^ és akkor emelt hangon olvasni kezdte beszédét, nyugodtan és tisztán ejtve ki minden szót benne: “Négyszer-húsz meg hét esztendővel ezelőtt ezen a földrészen, apáink egy uj nemzetet hívtak életre, ami szabadságban fogant és annak az elvnek lett szentelve, hogy minden ember egyenlő teremtésű.” Az egész idő alatt, amíg Lincoln beszélt, közvetlenül szemben vele egy fényképész próbált úgy elhelyezkedni, hogy mennél jobb felvételt csinálhasson az elnökről. De addig kereste a legjobb szemszöget, hogy elkésett: Lincoln egészen váratlanúl hamar befejezte beszédét. A fényképész kétségbeesetten próbálkozott a felvétellel, de az elnök már el- fordúlt tőle. A fényképész erőlködése és utána kétségbeesése olyan mulatságos látvány volt, hogy a körülötte és vele szemben állók Lincoln beszéde alatt is inkább őt figyelték, mint az elnököt; amikor pedig Lincoln elfordúlt, valamennyien kacagásban törtek ki a szerencsétlen fényképész komikus kudarca fölött. Ez volt a közvetlen fogadtatása a világ legnagyszerűbb szónoki remekművének! A beszéd csak tíz mondatból, ösz- szesen 268 szóból állott. De minden nemzet nyelvére lefordították, holott másnap a 35 mértföldnyire fekvő Harrisburgban, Pennsylvania állam fővárosában, az egyik hírlap ilyen tudósítást írt róla: “Nem akarunk időzni az Elnök együgyű észrevételeinél; nemzetünk hitele érdekében hajlandók vagyunk a feledés fátylát borítani rájuk, hogy senki más ne ismételje, sőt ne is gondoljon rájuk többet!” — Pedig túl fogják élni még azt a márványt is, amibe vésve ékesítik a washingtoni emlékművet, a világ legcsodálatosabb áldozati oltárát annak emlékére, aki egész életét alázatosan Urának ajánlotta fel és szentelte oda.
