Reformátusok Lapja, 1953 (53. évfolyam, 1-22. szám)
1953-01-15 / 2. szám
6 REFORMÁTUSOK LAPJA nem vagy te! Téged sóvárog testem, téged szom- juhoz lelkem, hogy láthassalak .. Uram! taníts meg engem imádkozni! Adj erőt, hogy mindennap tanuljam ezt a leckét, hogy eljuthassak arra a boldog bizonyosságra, hogy mi ketten jártunk együtt... “Mennyi békét elveszítünk, sírva hordjuk bánatunk. Mindazért, mert hő imában Ő hozzá nem fordulunk. .Azért: “Kezeinket összetéve imádkozzunk szépen, hisz van aki meghallgatja, van Isten az égben!” Te, ki a szív mozdulásit, mint a vizeknek folyásit, szabadon hajtod ide s tova, neveld ezt az érzést bennem és taníts jól könyör- genem. Uram! taníts meg engem imádkozni! Jézusért, Ámen. PAÁL GYULA SZAKADATLAN ADVENTI ZARÁNDOKLÁSBAN JÁRÚL AZ EGYHÁZ NÉPE URA ELÉ Vérontás nélkül nincs bünbocsánat, — bünbánat nélkül nincs kegyelem — “Ne vess el engem a Te orcád elől!” Vétkemet bevallom. Először a magamét, azután a másokét; azokban is részes vagyok. Csaltam és sikerűit. Elmarasztalom magamat tudatlanságom meggyőződés-látszata miatt. Hát még a tűrhetetlen-türelmetlen bölcselkedésem és álnok hallgatásom! — Uram, gondatlanságommal, gyávaságommal nálam különb emberek életét rövidítettem meg. Ez pedig gyilkosság, Uram. Ostobaságom, elfogúltságom, dőre előítéletem gyilkos tőreit forgatom kezemben. Gyilok — akárhogy magyarázom, akárhogy takargatom. — Értenem kellene a hívó szót. A legrövidebb út az egyenes út, de én mindig a kerülő útat keresem. Csalfaság a beszédem: igent mondok, de tagadás a szívem. Mosolyog az arcom, de gyilkos az indúlatom. Egész életemben orgazdája voltam lopott holmiknak. Lomtáramban őrizem az élet nagy, drága ajándékait: nem az enyémek, mert nem tudom tovább adni őket. — S te, barátom, ne kontárkodj, hogy “te csak a magad bajával törődsz”, meg hogy “okos emberek nem kerülnek bajba”. Én tudom és ismerem az én vétkemet. Mindenkor és mindenütt bűneim terhe nyom. — Az olcsó és durva kész eszköze voltam. Naponként hallgattam és hallgatom az emberiség ellen való összeesküvés kicsiny, de mérgezett részleteit. Megtanultam jól “gyűlölni a kommunistát”, vádolni a zsidót és megvetni a feketét. Gyűlölöm a nálam gazdagabbat, a nálam különbet. Pedig tudom, hogy ezeknek a mindennapos kis gyűlölködéseknek mérhetetlen átok-őzön a vége. S óh én magam is sikeresen szövögetem a magam kis dédelgetve rejtegetett összeesküvéseit. Készítgetem hűtlen árúlásaimat. — Elesett emberek fölött záródik be a villamos-szék halálos, büntető karja. Én vagyok a bűnös és kegyetlen szívű társadalom. Én nem tudok így imádkozni: “Atyám, bocsáss meg nékik, mert nem tudják, hogy mit cselekesznek.” Nekem ki kell elégíteni meggyűlt bosszúvágyamat. Pedig keményen szól az én Istenem: “Enyém a bosszúállás!” Én vagyok a bűnös: az én zsugoriságom és szívtelenségem is részes; én tettem rá a halált-lökő áramot az “ártatlan bűnösre”. — Én, igen én segítek keresztre feszíteni AZT AZ EMBERT és nem szűnök meg újra és újra segíteni. Uram, nézz az arcomba, szemembe, hajamra, ruházatomra. Mindenütt vétkességem poklos nyomait látod. A “test-lélek” egységének bűne ez. Vétkes, bűnös vagyok. Elismerem, megvallom. Hisz Te azt is tudod, hogy a bűn a cél eltévesztését jelenti. És meglátod azt is, hogy nincs örömöm benne. Hiszen az is a Te kegyelmed, hogy mint “eltévedt bárány” menedéket keresek az én nagy félelmem, az én nagy boldogtalanságom elől. Isten Báránya, jövel! Véred hullásával pecsételd meg, hogy az Atya megbocsát. Az Atya szeret. ★ Gyülekezeti életünk tehertételei sokszor kiábrándítók: sok a gyarlóság lelkészekben és egyháztagokban egyaránt. Az élő evangéliumot, az éltető örömhírt azonban egyházi életünk minden gyatrasága sem tudja eltemetni. Igen, érezzük a prófétai szó komolyságát: a fejsze immár a fák gyökerére vettetett. Az Egyházat mindig reformálni, tisztítani, megújítani kell. S mégis az Egyházban, a “maradék”, a “szent kisebbség” imádságos közösségében Jesse törzséből “sarj” fakad: életek alakúinak át, jellemek edződnek ki, bátrak leszünk mi gyámoltalanok, hitünk megerősödik. Ez a közösség tartja fenn egyéni és társadalmi élet-ideáljainkat, célkitűzéseinket a valóságos élet feszülő nyomásai alatt. Közösség nélkül nem élhet az ember. Isten kegyelmét is csak közösségben tapasztalhatjuk meg. Ilyen értelemben igaz, megdönthetetlenűl igaz, hogy “az Egyházon kívül nincs üdvösség.” Az Egyház a “Megigazúltság Országának” előképe és egyúttal előkészítője. Kicsiny sereg, ne félj: nagy feladatok elvégzésére vagy hívatva! — De nem bizakodunk el. Ha dicsekszünk, akkor a Király-Főpapunkkal dicsekszünk. Tudjuk, hogy
