Reformátusok Lapja, 1953 (53. évfolyam, 1-22. szám)
1953-01-15 / 2. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 5 CSENDESEDJETEK EL Rovatvezető: Dr. Újlaki Ferenc “URAM, TANÍTS MINKET IMÁDKOZNI!” Megváltóm, Jézusom! Alázattal, örömmel teszek vallomást: Megváltóm! Akit, noha nem látok, szeretek. Hiszek Benned! Szeretnék lenni, mint Te, alázatos, szelid. Követni híven, mint Te, Atyád parancsait! Buzgó szívvel kérlek azért: Uram! taníts meg engem imádkozni! mint Te imádkoztál. Atyám jelenlétét érezni, gyakorolni. Nyisd meg szememet, hogy láthassam Őt, Vezess Lelkeddel, hogy tudjak igazán imádkozni. Ámen. Egy fiúcska nagyapjával együtt volt templomban. Mikor a lelkész azt mondta: imádkozzunk! — látta, hogy az emberek lehajtják fejüket, mindenki a földre nézett. Nagyapja is úgy tett. Meglepődve nézte, majd megkérdezte: nagyapa! mit keresnek az emberek? ... Mit keresünk, mikor a templomban, vagy otthon, fejünket meghajtva, imádkozunk? Vizsgáljuk meg: mikor és miért imádkozunk? Ha őszinték vagyunk be kell ismernünk, hogy imádságunk legtöbbször önző, magunk személye körül forgó. Imádkozunk bajban, betegségben, veszedelemben, megpróbáltatásban. Ijedt gyermekként menekülünk Istenhez. Ez is imádság. De ez az imádkozásnak legalacsonyabb formája. Az igaz imádkozás több mint az ilyen alkalmi, esetenkénti Istenhez menekülés. Ezt érezték meg a tanítványok is, mert amikor Jézust imádkozni látták, akkor meglepődve tapasztalták, hogy az Ő imádkozása több mint hideg, külső, gépies formaság. Elmélyülést, önmagáról való elfeledkezést, Istennel való egyesülést, Isten jelenlétét érezték meg. Feltámadt bennük a vágy, hogy ők is igy imádkozzanak. Azért, mikor Jézus elvégezte az imádkozást, hozzá mentek és arra kérték: “Uram! taníts minket imádkozni!” (Luk. 11:1.) Ez a mi szívünk óhajtása is: Uram, taníts minket imádkozni! Mi az igaz imádság? Egy másik világgal érintkezés. Istennel érintkezem és telkemen ablakot nyitok, hogy belépjen életembe. Nem az az imádság, hogy akaratomat átviszem Istenre: Istenem, add meg amit akarok... Nem, hanem sokkal inkább ez: mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem?! Az imádság elfogadás. Befogadom telkembe Istent. Archimedes azt mondotta: adjatok egy szilárd pontot a földön kivűl és én kimozdítom a földet a helyéről... Az imádság belekapcsolódás ebbe a szilárd pontba. Egy hatalommal való összeköttetés. Nem az ember találja ki ezt az erőt és hatalmat. Megvan. Az ember életébe hozza az imádság által. Az imádságban hátat forditunk a bajnak, betegségnek és Isten felé fordulunk. A 23.-ik zsoltár Írója azt mondja: “Az Ur az én pásztorom... NEM FÉLEK ... ha a halál árnyéka völgyében járok is... nem félek — miért? — mert TE VELEM VAGY...” A poklos nem a gyógyíthatatlan betegségére nézett, hanem Jézusra és bizonyossággal mondotta: “Ha akarod, megtisztíthatsz engem?” A viharban, a kétségbeesett tanítványok, fel- költik a Mestert. “Nem bánod, hogy elveszünk?” Jézus megdorgálja a vihart. A szél elcsendesedik, a tenger kisimul. Odafordul tanítványaihoz: “Mit féltek, ti kicsinyhitüek??! ...” A tanítványok megdöbbenve kérdik: “Ki ez, hogy a szél és tenger engednek neki? ...” Egy felsőbb hatalom jelenlétét érezték meg. Ez az igaz imádság: Isten jelenlétét gyakorolni... feltétlen bizonyosságot szerezni: van Isten ... hatalmas az én Istenem ... velem van ... mit féljek? Az ilyen imádkozásnak csodálatos ereje van. Bátorrá, legyőzhetetlen hőssé, békességgel teljessé teszi az embert. A csatatéren elesett Gusztáv Adolf király. Lova, lovas nélkül, ott nyargalt a csatamezőn. Mikor a hivő katonák látták, hogy nincsen vezérük .. . elesett... nem estek kétségbe, hanem elkezdték énekelni: “Ne csüggedj el kicsiny sereg ... Ne hagyd el árva nyájadaat, Jézus, harcolj velünk magad... reményünk napja kelj fel...” És győztek. Szeretnénk-e igy imádkozni? Isten jelenlétét állandóan tapasztalni? bizonyosságot szerezni arról, hogy nem vagyok egyedül, hanem ketten vagyunk: Isten és én!? Ha igen, akkor az uj esztendőben főcélúl tüzzük ki, hogy megtanúlunk imádkozni. Vegyünk időt rá. Dániel háromszor nyitotta ki szobájának Jeruzsálem és Isten felé nyíló ablakát és háromszor imádkozott a nyitott ablaknál. Mi tegyük meg, hogy minden reggel Istennel találkozva indulunk el a napra. És minden este Istenre gondolva^ térünk nyugovóra. Vegyünk időt rá. Megéri. Életünk legnagyobb értékét szerezzük meg vele. Elindulva az igazi imádkozás felé, lépcsőről lépcsőre megyünk feljebb. A kérések, életünk szükségleteinek felsorolása, Isten elé tárása után eljutunk arra a magasabb fokra, hogy nem azért keressük Istent, hogy kérjük, hanem vele legyünk együtt. A koldulástól Isten jelenlétének, megérzésének boldogító tapasztalásáig emelkedünk. A zsoltáriró örömmel tett bizonyságot: “Édes nekem Te veled lenni... Isten... a Te közelléted oly igen jó énnékem...” Gyermekkorunkban mindig azzal mentünk anyánkhoz, apánkhoz, hogy kérjünk, hogy adjanak valamit... Eljött az idő, amikor hazamentem az óhazába, nem azért hogy kérjek, hanem hogy édesanyámmal együtt legyek, kezét megcsókoljam, láthassam. A zsoltáriró igy imádkozik: “Isten! én Iste-
