Reformátusok Lapja, 1953 (53. évfolyam, 1-22. szám)
1953-01-15 / 2. szám
4 REFORMÁTUSOK LAPJA rbn, Indiana Harbor. Teljes elismerésünket fejezzük ki e gyülekezetek lelkészei és elöljárói előtt, akiknek az ébersége és jóakarata újabb bizonyságtételre adott alkalmat népünknek a maga hite s áldozatkészsége felől. DR. SCHAEFFER KÁROLY 85 ÉVES Egyházunknak egyik legnagyobb fia, volt elnöke, Magyar Egyházkerületünknek tiszteletbeli elnöke, a magyarok legjobb amerikai barátja, Dr. Schaeffer Károly karácsonykor 85 esztendős lett! Aki ismeri, nem hinné el. Ma is éppen olyan tevékeny és fürge, mint amikor magyar egyházaink között járt, mint belmissziói főtitkárunk. Ma is mindennap bejár hivatalába, a- mi most már csak neki hivatala, mert az Egyházban többé nem tölt be hivatalt. De most is állandóan d o 1 g o z ik, történelmi munkákon; közben minden vasárnap p r é d i k ál, néha háromszor sőt négyszer is; eljár gyűlése kre és most is olyan áldott a kedélye, tiszta a humora és éles az Ítélete, mint akármikor volt élete folyamán. Amióta őt nyugalomba küldték, 70 éves korában, azóta a belmissziói tanácsnak immár harmadik főtitkára van, de ő még ma is ugyanúgy el tudta volna látni ez állásának teendőit, mint 15 évvel ezelőtt. Rendkívüli történelmi érzéke és rendíthetetlenül erős hite, valamint egyházaink életének nagyszerű ismerete képesítették olyan látásokra, amik mesz- sze előbbre vitték az Egyház hajóját, aminek kormánykerekét olyan éber hűséggel tartotta. Kivételesen nagy emberünk ő, akihez hasonlót keveset találunk nemcsak a mi Egyházunkban, hanem az egész amerikai protestántizmusban. Születésnapjára tisztelői elhalmozták jókívánságaikkal. Abban a levélben, mit szerkesztőnk levelére küldött válaszul, olyan vonatkozások vannak az egész amerikai magyar reformá- tusságra, hogy minden személyes jellege dacára is leközöljük azt. Úgy érezzük, hogy ezt a drága kincset nem foglalhatja le magának egy ember; mindnyájunké az. És ezért adjuk át levelét a mi egész közösségünknek, abban a tudatban, hogy olvasóink szivét is úgy meg fogja melegíteni, mint a szerkesztőét, aki mindig úgy érezte magát vele szemben, mintha apját és lelkészét tisztelhetné benne. (Első feleségét ő temette el, a másodikkal ő eskette össze; erre céloz oly kedvesen levelében.) My dear Dr. Tóth: Your gracious letter congratulating me on my 85th birthday is greatly treasured among the more than 300 cards and letters which I received. Just why my friends should deluge me with such a shower of good will and affection remains a mistery to me. I have done nothing to merit such treatment. I do not deserve this generous appraisal of myself or my work. But since my friends are all honorable people, and not given to flattery or speaking lies (which is worse) I shall accept their words at their face value. The greatest reward for my service in the Church lies in the many friends I have in all parts of the Church. Among them, I assure you, you rank among the best, the most faithful. How well do I recall meeting you on my visit to your church in Cleveland when you came into our fellowship! More than any other man you stood by me and counselled with me in the interest of our Hungarian people and their churches. I cherish them among my dearest friends, and you helped so greatly for me to get a good understanding of their spirit and methods. I therefore owe you a lasting debt of gratitude, which I have tried in a measure to repay by the love I have in my heart for you. In joy and sorrow), in sunshine and shadow, we have walked together and there has never been a rift between us. I fully realize that I am now living on borrowed time. The allotted span of life has already been spent, and one can only expect the shadows to lengthen and the twilight approaching, — but while the day lasts I shall work for my Lord, who will some day be my rewarder. Kindly conwey to your wife (whom I gave you) my best regards, and keep a full cup of my love for your own dear self. Thanking you again for your letter and all your kindness to me, I remain Fraternally yours, Charles E. Schaeffer MEGTÉRÉS Kerestél tán — nem vettem észre, hívtál Magadhoz — nem hallottam, Ahasvérként róttam az útat, száműzötten, élőhalottan ... Az emberekre, híveidre, mint ritka csodára néztem. Egy kicsit szántam is őket — s nem hajtottam imára térdem... Aztán — valahol megtorpantam s bús útamon térdre estem — s ott, a porban, megalázva Rád eszméltem, Uram-Isten! Azóta térdelek Előtted, imádkozom áldásod várva. Óh Isten, hajolj le kegyesen egy megtépett, gyenge fűszálra ... Kucserik Mária
