Reformátusok Lapja, 1953 (53. évfolyam, 1-22. szám)

1953-05-15 / 10. szám

8

reformátusok; lapja

önérzetüket a kemény bírálat. Oda is mennek az Úrhoz és felhívják figyelmét a templom épületének művészi gazdagságára: “Mester, nézd, milyen kövek és milyen épületek!” Szavaikban érezzük a rejtett érvelést: “Nem minden olyan sötét azért itt, mint Te látod! Vannak biztató jelek is közöttünk. íme, ezek a kövek azt mutatják, hogy mi szent örökség letéteményesei vagyunk; őseink hősies áldozatokat hoztak Isten dicsőségére, és ímé birtokunkban van az Isten lakóhelye, a gyönyörűségesen szép jeruzsálemi templom, a világ legdrágább INTÉZMÉNYE...” S mit válaszol erre Jézus? “Látjátok ezeket a nagy épületeket? Nem marad itt egy kő a másikon, amelyet le nem rombolnának!” Vagyis minden látható múló, de különösképpen az egyházi intézmény, ha kivész belőle a hit látása. A jeruzsálemi templomnak azért KELLETT leromboltatnia, mert népe nem hallotta meg a Krisztus hívását. Az egyház lényege tehát nem az épület, hanem a Krisztus szavának engedelmeskedő gyülekezet; nem az intézmény, hanem a hívők közössége: akik felfigyelnek az Ő hangjára és egybegyülnek az Ő Szárnyai Árnyékába! Ezért fogalmazza meg a Heidelbergi Káté is “sereggyüjtésnek” az egyházat és ezért írja korunk egyik hívő theológusa: “Az egyház ujtestá- mentumi értelemben azokból áll, akik megele- veníttettek a Krisztusban, akik átmentek a halálból az életre, akik újjászülettek, akik részesei az Uj Teremtésnek, akik megbecsételtettek SzentLélekkel. Nyilvánvaló tehát, hegy ahol egy emberi egyesülést nem ez a hit és nem ez a tapasztalat kapcsol össze, ott nem beszélhetünk helyes értelemben vett egyházról.” — (Dr. J. A. Mackay: “God’s Order.”). íme, ennek a célnak az érdekében kell nekünk küzdeni az egyház intézmény-jellegének kísértései ellen!

2. A reformátori egyházszeretet azt jelenti, hogy harcolunk az egyházi hagyományoknak olyan használata ellen, amely megerőtleníti Istennek most hozzánk szóló üzenetét. Látjátok, itt volt a döntő különbség a pápa és Luther között. “Azt a szeretetet, amely a pápát mozgatja, döntő módon emberi dolgok: hagyományok, elvek és törekvések határozzák meg; az a szeretet pedig, amely Luthert áthatja, felülről való, újra meg újra a Krisztus szavából táplálkozó, Ige által megigazított szeretet.” Elveinkhez és hagyományainkhoz való ragaszkodás tehát nem mindig garancia arra, hogy Isten útjaiban járunk, mert Isten ma is szól hozzánk, s az Ő akarata nem mindig hámozható ki multi tapasztalatainkból! Vagy elfelejtkezhetünk arról a valakiről, aki “szerfelett rajongott az atyai hagyományokért” s egyszer Krisztus eléje állva így szólította meg: “Saul, Saul, mit kergetsz engem?” Helyes hagyományokért való buzgóságá- ban az élő Krisztus üldözőjévé vált! S ez az ember — Pál apostol — később sírva panaszolta, mily nagy az ő szívének fájdalma az ő atyjafiai miatt, akikben “Isten iránti buzgóság van, de

nem megismerés szerint való” (Róm. 10:1-2), s ezért törvényeik értelmében megfeszítették az Élet fejedelmét! (Ján.l9:7.) Innen van az, hogy az élő Istenhez hű prófétákat csaknem mindig hűtlenséggel vádolta a hagyományokba szerelmesedéit egyházi vezetőség, s ezért kell nekünk most, amikor őseink örökségének a megtartásáért szállunk síkra, különösen vigyáznunk arra, hogy valamiképpen meg ne erőtlenítsük Istennek az Igéből most hozzánk szóló üzenetét. Számunkra sohasem lehet a szokás, az emberi vélemény, a vallásos hagyomány a döntő, hanem mindig csak az élő Isten élő szava!

3. Mindezekből önként következik egy harmadik feszültség: a reformátori egyházszeretet azt jelenti, hogy küzdünk minden uralmi igénytámasztás ellen, mert az önmagunkat feláldozó szolgálatot látjuk az egyház életútjának. Hogy megint a pápa és Luther esetén illusztráljam ezt, láSsuk világosan, hogy az egyház mindkettőjük számára Krisztus teste volt, de “a pápa ezt az igazságot zsákmánynak tekinti, előjogokat és uralmi igényeket von le belőle a maga számára és az uralkodó egyház számára. Luther viszont úgy érti, hogy ha az egyház a Krisztus teste, ez azt jelenti, hogy az egyház nem önmagáért van, nem lehet öncél, hanem a szolgálat adja meg léte értelmét, még pedig Fejének és Urának akarata szerint való szolgálat. A pápa ural- * mi igényeinek a fenntartása érdekében tehát kész magát Luthert is áldozatúl dobni, Luther viszont kész Krisztusért és az Ő igaz egyházáért önmagát feláldozni.” Érted-e, testvérem, miről van itt szó? Arról, hogy nekünk küzdenünk kell

a versengés szelleme ellen, a “ki parancsol?” in- dúlata ellen, az egyházi elismerések keresése ellen, a tekintély diktatórikus alkalmazása ellen, s ezek helyett inkább arra kell emlékeznünk, hogy “az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és adja az O életét váltságúl sokakért.’ (Márk 10:45) Aki tehát nagy akar lenni közöttünk, legyen nagy a szolgálatban: az önmaga megüresítésé- ben, a szeretet tékozlásában, az élete feláldozásában. Krisztus nem töri le az “excelsior!” vágyat, hanem a helyes irányba tereli: “Aki közűletek első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen!” Hajlandó vagy-é ezt vállalni? — Egyszer egy keserű szívű egyházi munkás kitárta Isten előtt a szívét: “Uram, nem bírom tovább! Az emberek durvák, hálátlanok, a jóért is gonosszal fizetnek...” És akkor a csendben mintha Valaki megszólalt volna: “Megostoroztak?... Arcon vertek?... Tövissel koronáztak?... Keresztre feszítettek?... Átszúrták a szívedet?...” S a mi munkásunk megértette, hogy az egyházi szolgálat nem parádés menet, hanem kereszthordozás.

4. Végül még egyet, a reformátori egyházszeretet azt jelenti, hogy nem adjuk meg magunkat a SIKER ördögi kísértésének, mert tudjuk, hogy Isten a HŰSÉGRE néz. D. T. Niles kis könyve (That They May Have Life) mutat ar