Reformátusok Lapja, 1953 (53. évfolyam, 1-22. szám)
1953-05-15 / 10. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 5 CSENDESEDJETEK EL Rovatvezető: Dr. Újlaki Ferenc “VAGYTOK — HOGY HIRDESSÉTEK...” Édes Atyám! Hálás szívvel köszönöm néked, hogy Pünköstöt adtál, kitöltötted Lelkedet, anyaszentegyházat formáltál. A Lélek ünnepén és mindennap: “bus szivem jobban epedve vár rád, mint esőért szomju föld eped. Óh, jövel, zúdítsd rá élet árját ...” Jövel, Szentlélek Ur Isten! világosíts meg, áldj meg, termékenyíts meg! Jézusért, Ámen. Volt nekünk egy hegedű-művészünk. Reményi Ede. Külföldön, nagy nyomorúságban volt. Hegedűjét zálogházba vitte. A zálogházi becsüs kezébe veszi, nézegeti a hegedűt és azt mondja: húsz frank! Ekkor Reményi fogja az értékes Amadi hegedűt, álla alá kapja, nagy Ívben lendül a vonó s a művész játszani kezd. Sir a hegedű négy húrja, mert a művész bele lehellte minden vágyát, álmát, beleöntötte egész lelkét. A becsüs csodálkozva néz. A járókelők meglepődve állnak meg és hallgatnak. Mind boldog volt, hagyta a gondot, szivük gerjedezett, szemükben könny csillogott, lelkűk tűzben égett. A művésznek a hegedűn át szóló lelke megragadta az ő lelkűket is. Szépnek, értékesnek látták az életet. Csodaszerszámmá lett a kopott hegedű. Isten, a világ nagy Művésze, Pünköstkor be- lelehellte Lelkét az egy akarattal együtt levő tanítványok életébe. A tizenkét tanítvány, mint 12 csodálatos hegedű, olyan lélekkel szólt, hogy a hallgatók megdöbbentek, bűntudatra ébredtek, megtértek, megkeresztelkedtek és megalakult a keresztyén egyház. Hatvan évvel ezelőtt Isten kezébe vette az amerikai magyar reformátusságot, ezt az értéktelennek látszó hegedűt — és csoda történt. Az amerikai magyar reformátusság, ez a legnagyobb részt egyszerű, szegény munkásemberekből álló embercsoport megtette azt, amire aligha van példa a magyar református történelemben. Hatvan év alatt 120 egyházat szervezett, templomokat, egyházi épületeket épített, több milliós vagyont hordott össze a verejtékkel keresett centekből. Megalapította és fenntartja a világ legnagyobb magyar református egyháztársadalmi intézményét, a Református Egyesületet. Megteremtette és áldást nyujtólag tartja életben a gyermekeknek és öregeknek otthont nyújtó Bethlen Otthonunkat. A Lélek kitöltésének, az Egyház megalakulásának ünnepén hálás szívvel gondolunk Istenre azért, hogy Lelke által méltóvá tett minket arra, hogy áldást nyújtó gyümölcsöket teremhessünk. Az Egyház születésnapján szivünkbe kell zárnunk Péter apostol első levele második részének 9. és 10.-ik verseiben írottakat: “Ti... vagytok ...hogy hirdessétek!” VAGYTOK — HOGY HIRDESSÉTEK! Bizonysága ez annak, hogy az Egyház, a templom, az épület, életünk és mindenünk a mi van, amit szeretünk, építettünk, — mindez nem Cél, hanem ESZKÖZ. Nem azért építettük templomainkat, szerveztük gyülekezeteinket, hogy gyönyörködjünk bennük, vagy hogy mint bálványra álmélkodva, az elért eredményre megelégedetten nézzünk, —■ hanem hogy ezek eszközök legyenek arra, hogy Isten elérjen általa és életünk által, valamit. Mit? “Vagytok — hogy hirdessétek Isten kiválóságait, ki a sötétből a világosságba hivott titeket.” Egyházunknak, életünknek egyetlen igaz célja, hogy ISTENT HIRDESSE. Megéreztetni, hirdetni Isten jelenlétét, erejét, jóságát. Isten után szomjuhozik a lélek. “Bus szivem jobban epedve vár rád, mint esőért szomju föld eped ...” “Az egész teremtett világ sóhajtozva nyög és vár...” Istenre vár! A mai világ bizonytalanságában, aggódó félelmében, bizonyságot tenni arról, hogy az “Ur uralkodik! Örüljön a föld! Az Ur uralkodik... reszkessenek a gonoszok!” “Azért a mi szivünk nem félne, ha az egész föld megrendülne... mert Te közepette vagy ...” Egy ifjú pár esküvő előtt megszerezte otthonát. Szépen berendezték. Megesküdtek. Nászúira mentek. Vágyakozva, örvendezve jöttek haza, otthonukba. Mikor házuk elé értek, megdöbbenve látták, hogy elégett. Az üszkös romokat, eddigi keresetük pusztulását látva, sírva fakadtak. Majd a férj átöleli ifjú feleségét és igy szól: “Mindenünk elveszett, de mi, ketten, megmaradtunk egymásnak...” Megéreztetni az emberekkel, hogy: van Isten! Ha minden összeomlik is, de mi ketten, Isten PRÓFÉTÁK ÉS KÖLTŐK SORSA Uram! Te tudod, mily nehéz a sorsa annak, akit a szivárványod fénye vonz magához és kéklő messzeségben izzó csodákat elmondani vágyik: nap heve égeti, ajkán a láz csókja, a tövises úton, míg halad előre, hány átok üldözi, veti le a földre, hol fülébe sír a magány harangja. Próféta sorsa, vagy bujdosó költőé — - olyan egy az — és olyan reménytelen! Hányszor bukik el hitetlen szíveken, s hányszor nevetik ki hulló könnyeit. Mégis, mióta világod alkottad, mindig voltak, s lesznek Dávidok és Pálok, kik közelebb hozzák messzi menyországod fényét s ígéretét az emberi szívhez. Kucserik Mária
