Reformátusok Lapja, 1953 (53. évfolyam, 1-22. szám)

1953-04-01 / 7. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA

11

BARTHA FLÓRA

Irta: Haranginé Juhász Antónia

Negyvennégy nyarán úgynevezett Bajtársi Szolgálatot állítottunk fel az állomáson. Pár asz- szony, a községházi tisztviselők feleségei, tanítónők, tanárnők. Szeretetmunka volt a szó legszorosabb értelmében. Jöttek a vonatok, egyik a másik után, kopott, fáradt szabadságosok Oroszországból, Mikulitsin felől; meg menekültek, magyarok, szászok, sokszor lengyelek. Ültek a vagonlakásban szerencsétlenül, faarccal, elhagyva hajlékukat, javaikat . . . mentek a háború elől.

Vonat . . . vonat, vége-hossza nem volt, sokszor órákig állomásoztak, néha rövid időre, volt, amikor csak vizet kértek, de bizony többször eledelt. Hordtuk a töltöttkáposztát, bablevest ko- csiről-kocsira, kettő a lábast cipelte, egy meg merte a csajkákba a friss eledelt. Forrt a moso- gatóviz nagydézsában egész nap az állomásfő- nökéknél.

Sohasem tudtuk, másnap lesz-e mit adnunk? De, ahogyan az uj nap beköszöntött, úgy érkeztek az újabb szeretetadományok a Bajtársi Szobába. Kilométereket gyalogoltak mezitlábos asz- szonyok a tanyákról, hozták a friss kenyeret ruhával a hátukra kötve. Járt a kisbiró utcáról- utcára, dobolta a felhivást az adakozásra: Hátha a te fiad jön a legközelebbi vonaton, hátha az édesapád, az urad . . . szabadságra jön, éhesen . . . vagy éppen most amputálják le lábát a zörgős, robogó sebesült-vonaton ... ki tudja, talán holnap te is mindent itthagysz és vagonlakó leszel magad is? . . .

Bartha Flóra, — akiről most irni szeretnék — velünk volt naphosszat, amikor csak tehette, de legalább pár órára minden nap lejött az állomásra.

Flóra olyan kisvárosi nagyhiresség volt, nagy star a kis színészek között. Kimaradt az iskolából fiatalon, úgy volt, hogy férjhez megy, de valahogy szóbeszéd szóbeszédet követett s Bartha Flóra esküvője végül is elmaradt. Nekifogott énekelni, kiművelte bájos, kellemes hangját s egyszercsak hirdetni kezdték nevét, hogy itt énekel, ott énekel, a Fürdő Parkban, vagy a Vaddisznóban.

Feledte a múltat és boldog volt. A dobogón mindig annak látszott.

Egyik délután, amikor a vonat tovább indult, leültünk kettesben a kavics-töltésre, mellénk tettük a nagylábast a merőkanállal. Szólni is alig tudtam, még mindig úgy vert a szivem a szorongástól.

— Pihenjünk egy kicsit — mondtam Flórának. De ő tudta, hogy nekem nem pihenésre van szükségem, hanem arra, hogy összeszedjem magam.

— Félt ugy-e?

— Egy kicsit. — Feleltem.

Valahányszor sebesült vonat futott be, alig

bírtam a lábaimon állni, s ha csak lehetett hátul maradtam. Ki tudja, hátha köztük lesz az uram? Hozzák haza a frontról . . . félkézzel . . . féllábbal . . .

— Tudja mit? — szólt Flóra.

— Igen?

— Én, ha a maga helyében lennék, nem félnék. Mindnyájan az Isten kezében vagyunk.

Nagyon furcsa volt hallani, éppen Flórától ezeket a szavakat. Műszempilláival, hosszú fülbevalóival olyan nagyon szinésznős színésznő volt.

— Gondoljon arra a sok anyára és feleségre, akiknek az ura, vagy fia itt nálunk utazik keresztül sebesülve. Maga nem volna hálás, ha megtudja, hogy valaki valahol segített az urán? Adott neki egy pohár vizet, vagy lelket öntött beléje?

— Talán magának is van távol valakije? — kérdeztem.

— Nem. Nincsen. Senki olyan valaki, akire gondol. — Messzire maga elé nézett és csendesen mondta:

— De valaki megtanított arra, hogy ennek a világnak nincs másra szüksége, csak szeretet- re . . . Vár egy pillanatot? Kihozok egy levelet megmutatni.

Beszaladt a Bajtársi Szolgálati Szobába s kihozta a levelet. Egy Tóth Antal nevű asszony irta. Iskolázatlan volt az irás, de őszinte, nem olyan levél, melyet szokásból, vagy kényszerből Írnak. Mielőtt elolvastam, Flóra elmesélte, hogy egyszer valaki behívta egy felvidéki hadi-kórházba. Mikor meglátta a sok fiatal, csonka, fekvő katonát, összeszorult a szive és énekelt nekik. Tapsolták és uj rázták. S hogy elmúlt pár hét, el is felejtette volna, ha ez a levél nem érkezik.

A levélben Tóth Antalné megköszöni néki, hogy visszaadta néki a fiát. Ifj. Tóth Antal is a kórházban feküdt, amikor Flóra énekelt. Félszemét vesztette a háborúban. Hogy micsoda érték a két szemünk, csak akkor tudjuk, amikor elveszítjük. Ifj. Tóth Antal nem akart többet hazamenni a régi faluba úgy, félszemmel. El akart vándorolni messzi vidékre, hogy ne tudjanak felőle soha a régiek. De mikor Flóra elkezdte énekelni nékik: “Tudod, hogy várlak, fiam, Drága . . .” Antal szivében nemcsak a szeretet született újjá özvegy, öreg édesanyja iránt, de az egyetlen-gyermek vállaira nehezedő felelősség érzés is.

“Köszönöm azt az éneket” — fejezte be az