Reformátusok Lapja, 1952 (52. évfolyam, 19-22. szám)
1952-12-15 / 22. szám
10 REFORMÁTUSOK LAPJA A MOLDVAI MUZSIKÁS Irta: Harangi László pittsburghi lelkészünk “Ide erdélyi hegyek kellenének, Hegyek a felhőkarcolók mögé — Hogy tündököljön az örök Arány És kitűnjön: a dicsőség Kié?” Erdély próféta-költője, Remény ik Sándor, így énekelt a newyorki felhőkarcolókról meg az erdélyi hegyek arányáról. Az a tizenkét sárospataki Timótheus, akik 1934-ben végigjárták Erdély hegyeit szöges bakkancsaikkal, igazat kellett hogy adjon a költőnek, habár akkor még egyikük sem látta az Újvilág csodáit. Kezdődött azzal, hogy Orsován leszálltunk a Helios nevű dunai nagy gőzösről. Megtekintettük a helyet, hol Kossuth Lajos 1949-ben elásta a koronát; átmentünk Ada Káleh szigetére s az ott töltött csendes vasárnapi délutánt csak az zavarta meg, hogy a mecsetet is meg akarván nézni, szöges bakkancsainkkal ráléptünk a szent szőnyegre, s ez a gyaur cselekedet annyira méregbe hozta a kalauzoló imámot, hogy azonnal kikergetett Allah templomából. A Retyezát tetején elénekeltük az egyik ősi zsoltárt, nevünket egy papirra vetve s a papirt egy üvegbe zárva, melyet eldugtunk a sziklahasadékban, aztán elindultunk visszafelé a ma- gyarúl szót sem tudó vezetőnk, Traján, után, kiről a rigmus másnap így szóla: Rohanva tör a vén Traján, Utána nem dák s nem román... Megmásztuk a Toroczkó feletti Székelykőt, honnan a római előőrs adott tűzjelet Erdély különböző pontjain állomásozó őrsöknek, ha veszély fenyegetett. Feledhetetlen látvány volt, éppúgy mint a Retyezát nyújtotta örökszép délután. Hegycsúcsokon valami mély és magas emberi érzés üli meg a lelket. Megváltónk nem hiába kereste a csendességet és az Istennel való beszélgetést a hegyek ormain. — Pedig amiről beszélni akarok, nem hegycsúcson történt. Sőt ellenkezőleg. Mély völgyben, zúgó patak mellett. Gyergyószentmiklósról gyalog vágtunk neki a Békás-szoros felé. Kora reggel indúltunk. A- hogy a nap emelkedett, mi is egyre jobban izzadtunk. Hosszú út volt, lihegtünk a júliusi melegben. Nagyritkán egy román tiszt autója rohant el mellettünk, otthagyva bennünket a fehér porban. De meg akartuk látni a románok által birtokolt (A szedő majdnem így szedte: bitorolt.) Nagyrpagyarország egyik csodáját: a Békás-szorost. Elhaladtunk az 1837-ben keletkezett Gyilkos-tó mellett, melyet egy hegyomlás hozott létre. Mentünk tovább, a sziklaszoros felé, mely már távolról integetett. Mikor odaérkeztünk a “Pokol Tornáca” nevű helyre, hol többszáz méteres sziklafalak fenyegettek, a napsugár eltűnt s nekünk a lélekzetünk is elállott e szoros helyen, hol a rohanó patak zúgása szinte félelmetessé vált. Megérte a nap izzadtságát, a lábunkon hólyagot törő útat. Rohant a patak a sziklahasadékban kifelé, keletre, Moldva irányába s mi követtük útját. Elhagytuk az ezeréves határt, a völgy kitárúlt s mi a fenséges és nyomasztó sziklaszorosból kiszabadúlva, fáradtan vetettük magunkat a patak füves partjára. Aztán levetettük a nehéz bakkancsokat s a hűs, csendes patakvízbe mártogattuk izzadt, poros lábainkat. Ekkor bukkant fel a moldvai muzsikás, útunk s életünk egyik legszebb emlékét ajándékozó üstökös cigánya. Jött alúlról mezítlábasán. Moldvából, melynek erdei oly sok népnek menedéket adtak tatár, kun, bessenyő, török dúlás idején. Megállt az úton, velünk szemben. Valami hátizsákszerű rongyból elővette hangszerszámát. Kopott, piszkos nyirettyű volt. Álla alá illesztette s aztán elkezdett játszani. Amíg meg nem húzta vonóját, valami tolakodónak gondolta agyunk. De amikor a húr megszólalt, elhalkult szívünk dobogása is. Valami ősi, valami csodás melódiát csaltak elő ujjai a kopott hegedűből. Eggyé vált szerszámával s játszott, játszott, játszott oly lenyűgözően, hogy fáradt arcunk felélénkült, a patakban lábat áztatok elfeledtek kijönni a vízből, csak megder- medten bámúltak erre a rongyos moldvai Paganinire. Nem nézett felénk, hanem hordozta körül tekintetét a hegyeken, az erdőn, a lefelé szaladó patakon, honnan megtanúlta ezt a hár- móniát. Ezeknek játszott, meg őseinek, bujdosó, szenvedő, küzködő moldvai elődeinek. Mi csak tanúi voltunk ennek a csodálatos párbeszédnek. Magas és mély volt, emberi volt. Lehullott rólunk is, róla is a magyar, a román, a fehér, a színes bőr, az előítélet, az ellenség. Emberek voltunk s visszavitt bennünket az idő elejére, a teremtés kezdetére, amelyről fel van írva: És látá Isten, hogy minden, amit teremtett vala, ímé igen jó. A Retyezát hegycsúcsa és a Békásszoros mélységének élménye eltörpült a moldvai muzsikus játéka mellett. Leomló haja szétbom- lott s a hegedű sírt, jajgatott, simogatott, kiáltott ujjai között, s a patak távoli zúgása, mint valami mennyei zenekari kísértet, halkan színezte ezt az ősi, feledhetetlenül művészi játékot. Aztán elhalkúlt a zene, levette, eltette hegedűjét s mire felocsúdtunk, elment. Nem kért semmit, még csak köszönetünket se. Elment, nem tudtuk meg nevét, az emberi apróságokat, de emléke épp oly melegítő, muzsikája épp oly felséges, mint akkor volt. Benne zsong fülünkben és sokszor elgondolom: hány ilyen Paganinit, Lisztet, Beethovent, Shakespearet, Michelangelót rejteget a magyar, a román, a skandináv, a kisázsiai és a többi föld, melyről nem tudunk, de élnek valahol s kis körben melegítenek, emelnek, harmóniát és békességet szolgálnak, szívekben halhatatlanokká lesznek, ahogy a mi szívünkben velünk együtt él emléke, zenéje a moldvai muzsikásnak.
