Reformátusok Lapja, 1952 (52. évfolyam, 19-22. szám)

1952-12-15 / 22. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA

9

KARÁCSONYI EMLÉKEZÉS EGY DRÁGA EMBERPÁRRA,

AKIK ISMERTÉK KRISZTUST

Irta: Csia Kálmán lelkészünk

Erdélyben a híres Hunyadi-várról, a törökverő nándorfehérvári Hős sasfészkéről mondják, hogy néha, titokzatos éjjeli órán, mikor varázslatos álomba merülnek az emberek, végigkondúl a Cserna völgyén a vár öreg harangjának a szava. Mély zúgású hangja végighömpölyög az alvó Erdélyen. Néhol tompán dong, mintha a föld szívverése volna; máshol mint tárogató sír fel a csendben. Alvó erdők felett úgy száll, úgy zúg, mint valami régi hősi ének, a letűnt magyar dicsőségről. Azt is hozzáteszi a rege, hogy ilyenkor kigyúl az ódon vár ablaka. Megelevenedik az udvar, reng a föld a vitézek lába alatt, harci paripák nyerítenek, — mintha csak megismétlődnék a régmúlt idők hősi története.

Karácsony estéjén így zúg végig a csillagokon, világrészeken, országokon, templomokon, kunyhókon és szíveken az a régi történet a kicsiny gyermek-Krisztusról, aki Bethlehemben jászolban született. Kétezer esztendő nem tudta elhomályosítani e bethlehemi jászol ragyogásának fényét. Újból és újból kigyúl és esztendőről esztendőre mindig hatalmasabban. A karácsonyi angyalok énekének melódiája minden évben erősebbre csendül az évezredek visszhangjától. Mert itt nem regét, nem emléket ünnepelünk; sokkal több ennél a karácsony. Folyton megismétlődő csoda ez, amit csak az tud megérteni, akinek a lelkében megszületett a karácsonyi gyermek. Nem a karácsonya, hanem az egész élete boldog áldássá lesz az ilyen embernek.

Én egyszer találkoztam ilyen emberekkel.

Sok esztendővel ezelőtt, ünnep szombatján kezdődött ez a történet. Theológus voltam, amolyan fekete subás, szegény diáklegény. A kolozsvári theológiáról mentem légációba. Téli hajnalon indúlt el a vonatom, a fehér ruhába öltözött hegyek felé. Olyan erdők között rohantunk bele a boldog karácsonyi világba, amiket bizonyosan tündérek díszítettek fel Isten dicsőségére. Bizonyosan nagy örömet akartak szerezni a világ Teremtőjének, egyetlen Fia születésének ünnepére.

Este lett, mire le kellett szállanom, egy rozoga őrház előtt. Elég messze a falutól, ahová igyekeztem. A vasutas nem volt valami sokbe- szédű ember, — csak a karjával intette az irányt, amerre a falu lehetett. Nagy fények se ragyogták be az éjszakát, mert aki elsötétedett, nem József volt, hanem egy szegény diáklegény. Azóta sokkal nehezebb vándorútakat tettem meg. Sokszor felgyújtott városok vészt jósló fényénél, máskor hideg kőpaloták alatt vezető útakon, ahol minden ajtó és szív zárva maradt előttem. Sötétedtem el idegen országútakon, ahol árokmart volt a párnám, záporeső a takaróm. De akkor

még azt hittem, hogy az volt életem legnehezebb vándorútja... Valami régi felhagyott vasúti hídon kellett átmennem. A korhadt gerendák nyögtek a lábam alatt. Néha az utolsó percben rántottam vissza az apostolok paripáját a mélység széléről, ahová ha lépni engedtem volna, az ő biztos halála az enyémet is jelenti.

Nagy távolságokban egy ember bandukolt a folyó magas túlsó partján. Valósággal segítségért kiáltottam hozzá, hogy mutassa meg nekem a helyes útat. Furcsa ember volt. Ha megállottám, ő is megállóit. Ha tovább mentem, ő is megin- dúlt. Nagyon haragudtam arra a hideg szívű süket vándorra. Gőgös, hitvány embernek tituláltam. Aztán mikor végre átvándoroltam a sóhajok hídján, akkor láttam meg, hogy saját árnyékomhoz kiáltoztam. Az utcán kutyák támadtak meg. Szóval igen nehezen érkeztem el a szállásomra. Az éjjeli őr, aki oda vezetett, úgy kapta a parancsot a Nagy tiszteletű Úrtól, hogy ha találkozik a légátussal, vigye a Gondnok úrhoz, mert nála fog lakni. Náluk történt velem a karácsonyi csoda.

Ők voltak azok az emberek, akiknek szívükben Krisztus volt az Ur. Megéreztem ezt az első percben. Valami kimondhatatlan békesség és szeretet ragyogott le az arcukról. Máshol mindig volt panasz a Nagy tiszteletű Urra. Itt nem. Ők csak szeretettel tudtak beszélni mindenkiről. Esténként együtt olvastuk a Bibliát. Mikor Krisztus meneküléséről és szenvedéseiről olvastunk, sírtak az öregek. Itt ettem először rózsalekvárral készített tésztát. Ők tanitgattak arra, hogy az evangélium édesebb a csurgatott méznél. Míg a falut jártam, a Néni titokban megmosta és megfoldozta harisnyámat, ingeimet. “Drága véremének nevezett, és mikor elmondtam, hogy milyen sokat tanúlunk és éhezünk, úgy sírt, mintha a fia volnék.

Volt valami kimondhatatlanúl nemes vonás ennek a két embernek a szeretetében, a viszonzást nem váró szolgálatában. Úgy éreztem, hogy a mennyországnak egy darabja az ő házuk. Valóban angyalok társaságában éltek, akik az ő jóságukon keresztül adtak jelt magukról. Soha nem volt olyan szép, olyan áhítattal teljes legá- cióm. — Nem tudom, élnek-e még ezek a drága öregek. Azt sem tudom, hogy mi a nevük. De azt tudom, hogy ha sok ilyen ember lenne a földön, akkor nagyon boldog lenne az emberi élet. Akkor mindenki megértené a karácsonyi csodát. Ott élne az újra mindenkinek a szívében. “Egy erő hatná át a nagy mindenséget; nem volna más vallás, nem volna csak ennyi: imádni az Istent és egymást szeretni!” (Ady Endre).