Reformátusok Lapja, 1952 (52. évfolyam, 19-22. szám)
1952-12-15 / 22. szám
8 REFORMÁTUSOK LAPJA KOVÁTS MARGIT ANGYALOK ÚTJA A nagy menekülés országútra sodort. Táskámban néhány száz pengővel vitt az áradat. Nem is nagyon bántott, hogy mit hoz a holnap, — hiszen lelkem ezer sebből vérzett. Egy pillanat alatt veszítettem el jóformán mindenkit, aki addig szeretett. Majd dolgozni fogok, ha elfogy a pénzem. Aki eddig gondomat viselte, ezután sem hágy el. Csak a karácsony ne volna olyan közel! Miatta még inkább érzem, hogy árva lettem, hogy senkim sincsen. Addig mindig családi körben töltöttem a szeretet ünnepét. Lelki szememmel láttam a tavalyi karácsonyt, a karácsonyfa alatt kedveseimet, sugárzó arcú gyermekeket. Hogy örültünk még akkor!... Tudom, hogy lehet lélek szerint ünnepelni akkor is, ha egyedül vagyok, — de mégis ... úgy szeretnék most is nevető gyerekek közt lenni, és úgy szeretném látni, hogy a gyermekszemek még ma is tudnak ragyogni! — Óh ha az Ur velem most kivételt tenne! Hiszen ma is vannak csodák! De szabad-e pont nekem ebben reménykednem?!... — Jóformán észre sem vettem, hogy légiriadót fújtak; szinte gépiesen mentem le a többi emberrel együtt az óvóhelyre. Még le sem értünk egészen, már hullottak a bombák és remegett a föld, mintha földrengés rázta volna. Odalent egész sereg ember szorongott. Rémület mindenkinek arcán; mi lesz, ha bomba találja az épületet?! — Csak az én gondolataim jártak egészen másutt: azon a világon, ahol nem lesz több háború, ahol Isten közelében mindenki szeretni fogja majd egymást. — És úgy felderűit a lelkem, mikor az óvóhelyen pont egy csapat gyermek közé kerültem. A gyerekek pedig idesímúltak hozzám, mert az egész óvóhelyen egyedül csak én mosolyogtam. A gyermek ösztönösen észreveszi az ilyesmit: nem szereti, ha a felnőtt szomorú. Én aztán mindjárt “mesélni” kezdtem nekik. Hogy jön a karácsony, és hogy az milyen szép: az angyal azt hozza a gyermekeknek, amit kívánnak. Aztán beszéltem arról a nagy szeretetről, amit Isten küldött le erre a földre az Ur Jézusban. Elmondtam nekik, hogy Isten ma is nagyon szereti ezt a világot és annak örülne, ha mindenki az Övé lenne. És hogy egészen bizonyosan győzni is fog ez az Ő nagy szeretete, és akkor minden ember nagyon fogja szeretni egymást. Most még nem úgy van, de majd akkor olyan jó lesz! Akkor nem fognak bombázni és nem is fog fázni senki sem és nem is kell majd óvóhelyre bújni, mert az emberek csak szeretni tudnak akkor, mert az Isten megtanítja őket rá... “Mert úgy szerette Isten a világot, hogy ... A gyerekek szájtátva hallgattak, de lassan a felnőttek is figyelni kezdtek. A borzalom is szelídült az arcokon. Míg odafent a gyűlölet ülte orgiáját, idelent egyre több kéz kulcsolódott imára, és erősödött a hit, hogy Isten soha el nem hagyja azokat, akik az Övéi. Már mintha az egész óvóhely templommá változott volna: a szemek ragyogóbbá váltak és mintha a bethlehemi csillag fénye tükrözött volna a sápadt arcokról. A lelkek megsejtettek valamit az Ur békéjéből! Két óra múlva vége lett a riadónak. Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel és indúlt a kijárat felé. Nekem nem volt sürgős dolgom, segítettem hát az anyáknak gyermekeiket felöltöztetni és mindenkitől szívélyesen búcsúztam el. A gyermekek még akkor is kértek, hogy “meséljek” még nekik, hiszen mostanában olyan ritkán és olyan kevés “mesét” hallanak. Lassan aztán és is készülődni kezdtem. Jaj, megint kimenni az útcára és megint nagyon érezni, hogy senkim sincsen! — De valahogy mintha az én lelkem is megtelt volna karácsony varázsával és mintha ott állott volna mellettem a bethlehemi angyal és egyenesen nekem mondta volna: “íme, hirdetek nagy örömet...” Egy fiatal asszony állott meg mellettem és bemutatkozott, hogy városi mérnöknek a felesége és annak a négy gyermeknek az édesanyja, akik ott ültek közvetlen mellettem, amíg beszéltem. A négy gyermek most a szüleit sürgeti, hogy azt a nénit ne engedjék elmenni maguktól, hanem kérjék meg, hogy maradjon velük mindig. Arra kért hát, hogy fogadjam el a meghívásukat. Lakásuk tágas és szívesen rendelkezésemre bocsátanak egy szobát. Szeretettel fogadnak és amíg akarok, lakjam náluk, legyen az ő vendégük. Mintha fényességben láttam volna az Urat, Aki nem hagyja el az övéit, hanem még a gondolataikat is beteljesíti... Angyalszárnyak suhogását hallottam és lelkem e láthatatlan sereggel énekelt éneket Annak, aki volt, Aki van s Aki eljövendő! Éreztem, hogy a karácsonyi gyermek ott van egészen mellettem és mintha lelkembe súgta volna, hogy Ő nem feledkezik meg övéiről ott sem, ahol a halál arat. Bizony nagyobb az élet, mint a halál és nagyobb a szeretet, mint a gyűlölet. Szememből hálakönnyek hullottak, lel- kemből őszinte imádság buzogott fel. “Igen, Uram, Te most is a gyermekek és csecsemők által szereztél magadnak dicsőséget. Micsoda vagyok én, hogy ebben a nagy, véres zivatarban is így teljesítsd az én gyarló kérésemet?!” Meghatva nyújtottam kezemet a reám várakozó apróságoknak, kik diadalmasan vezettek szép, kényelmes lakásukba és versenyeztek benne, hogy mivel tudnának nekem kedveskedni. Karácsony estéjén boldog gyermekek között térdepeltem én is a karácsonyfa alatt. Boldog szívekből szállt az ének és fakadt az imádság, mert Ur Jézus akkor is tud békét adni, amikor halált süvítve robban a bomba odakünt, mert az angyalok útját megvédi az Ur, szárnyával betakarja az övéit és mindig gondja van rájuk.
