Reformátusok Lapja, 1952 (52. évfolyam, 19-22. szám)
1952-12-01 / 21. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 11 táns Istentiszteleten részt vett, azt azonnal elviszik gályákra vagy élethossziglan tartó börtönbe. Ennek a rendeletnek az áldozata Durand Mária, akinek apjával való megható levélváltását reformációi számunkban könnyezték olvasóink. Tizenöt éves korában zárták a konstanci vártoronyba, főként azért, mert bátyja lelkészi munkát végzett a bujdosók között. Két évvel később bátyját elfogták és kivégezték, — neki azonban harmincnyolc évig kellett szenvednie a börtönben! Ötvenhárom éves öreg nő volt, gyönge és beteg, amikor végre a király megkegyelmezett neki és kibocsátották. Nem is egyedül volt ott. Isabeau Menet, egy éves fiatalasszony volt, amikor az Istentiszteleten elfogták; tizenöt évig szenvedett a börtönben, akkor szabadon bocsátották, mert már eszét vesztette, Maria Be- reau vakon született, de már harmincegy évet ott töltött ebben a börtönben. Anne Gaussen negyven évet, Marie Robert 37 évet töltött itt. Mily sok másnak a nevét sem tudjuk! Valamennyit a hite miatt zárták ide, — mig apjukat, férjüket vagy vőlegényüket nehéz láncokban a gályára vitték. Melyiknek volt rosszabb a sorsa? A gályarabokat kettesével láncolták össze, nyakuknál fogva, körülbelől egy méter hosszú lánccal, aminek a közepén egy nagyobb lánc-szem volt; ezen húzódott végig az egész csoportot (húsz vagy ötven pár férfit) összekötő nehéz lánc. Egy-egy emberre 150 font súly esett e láncokból. Ezeket kellett viselniök a szerencsétleneknek hosszú esztendőkön keresztül, amig a halál meg nem szabadította őket. De e láncokban is a genfi zsoltárokat énekelték! Ezek a zsoltárok voltak a konstanci nőknek is az egyetlen vigasztalásai. És amig ezeket halkan énekelték, Durand Mária meg a társai a körmükkel meg a kötőtűikkel vésték a huguenották jelszavát a konstanci vártorony 18 incs vastag kőfalába. Ma is ott látható e szó, egy betű hibás írásával: RECISTEZ! “Álljatok ellent!” Hány évig tartott ennek a néhány betűnek a bekarmo- lása abba a kemény sziklába?! Vérük kiserkedt a körmük alól, — de férjüknek meg vőlegényüknek a vérét a nyaklánc, meg hátukon a korbács fakasztotta! De mind ellentálltak! “Az ember semmit sem kockáztat, mikor Isten szolgálja”, — “a király ur a testünk, de nem a lelkiismeretünk felett”, — mondták rettenthetetlenül és énekelték a huguenották harci zsoltárát, a 68.-ik zsoltárt, ami a kezdetén úgy morog, mint a közeledő vihar, a közepén csattog, mint egyik villámlás és dörgés a másik után, mig a végén megint olyan a hangja, mint az eltávozó zivataré, ami lassan a messzeségbe vész. Mindenüket és tetejébe még az életüket is adták, hogy tiszta hitünket számunkra megmentsék. Mennyit ér az ma minekünk? Készek volnának-e érte erre a keresztre?! A börtönökbe zárt huguenottáknak a 102.-ik zsoltár volt a vigasztalójuk, ennek keserű szavaiban sírták el fájdalmas panaszaikat. Nekünk is jó lesz emlékezetünkbe idézni, hogy e zsoltár egyenesen nekünk is szól; Ember ezt híven felírja, Hogy megmaradjon mindenha, Légyen emlékezete Nemzetségről nemzetre, Hogy a jövendő nemzetek, Kik még e földre születnek, A mennybéli Istent áldják, E dolgáért magasztalják: Hogy meghallja kérésüket, A foglyoknak Ínségüket, És azokat Ő megtartja, Kiket Ítéltek halálra. REFORMÁCIÓI SZÁMUNKBÓL néhány példány még kapható; 10 példány ára 1 dollár THURI PÁLRÓL ÉS VERSÉRŐL Reformációi számunkban közöltük Kálvin rövid életrajzát és élete főmüvéről Írva megemlékeztünk arról a világhírűvé lett latin distichonról (két soros epig- ramm), amit a magyar Thuri Pál irt az Institúciók jellemzéseképpen. Közöltük Dr. Balogh Ferenc debreceni hittanár magyar fordítását is. Kiváló költőnk, Szabó László windberi lelkészünk, kedves elismeréssel a reformációi szám felől, további adatokat küldött be hozzánk a hires versike szerzőjéről. Thuri Farkas Pál Mezőtúron született, ahol Szegedi Kiss István reformátornak volt tanítványa és az ekklézsiának rektora. Külföldre ment és Wittenbergben tanult, majd hazatérése után Tolnán és Sárospatakon rektoroskodott, azután pedig Sajószentpéteren lett lelkész. Döntő szerepet vitt a tarcali zsinaton, ahol a Kálvin kátéját és Béza Tódor genfi hitvallását fogadták el. Perényi Gábor abauji lutheránus főispánnak azonban sehogysem tetszett, hogy a lelkészek a kálvini irányhoz csatlakoznak; felszólította őket, hogy térjenek vissza az ágostai hitvalláshoz. Most is Thuri Pál volt szószólójuk, majd megbízásukból kiment Wittenbergbe, hogy az ottani hittudósok szak- véleményét kikérje. Wittenbergben azonban ekkor már nyoma sem volt a kálvini irányzatnak, Luther késői utódai elitélték a tarcali hitvallást. Következésképpen Thuri Pálnak el kellett költöznie a Perényi birtokáról. Méliusz Juhász Péter debreceni püspök a Tiszántúlra hívta meg a jeles férfiút; előbb Biharban volt lelkész, később Abaujszántóra ment és ott lelkészkedett 1574- ben bekövetkezett haláláig. Ha már ilyen sokat irtunk róla, illő, hogy hires versét latin eredetiben is leközöljük lapunkban, bár jól tudjuk, hogy ezt a nyelvet már kevesen értik közülünk: Praeler apostolicas post Christi tempóra Chartas Huic peperere libro saecula nulla parem. A múltkor közölt nehézkes fordításon kivül van egy sokkal régibb, szintén latinos distichon formában készült és jó magyaros fordítás is, a Szenczi Molnár Alberté: Az szent könyvek után, kiket az nagy apostolok írtak, Ennél jobb könyvet még soha senki nem irt. Megköszöntük Szabó László lelkészünknek szives közreműködését és mindjárt kértünk is tőle egy szép uj karácsonyi verset következő számunkba. Lapunk reformációi számát kedvezően fogadták olvasóink, akik közül számosán kifejezték elismerésüket vagy megelégedésüket, amit ez utón köszönünk meg mindnyájuknak. Alázatosan megismerjük, hogy nem tudtunk benne az elébünk kitűzött célnak megfelelni: helyünk is kevés volt hozzá, és előkészítéséhez is későn foghattunk. De még igy s több lelkészünk vetette fel azt a gondolatot, hogy ilyen tartalmú füzetet kellene szétosztanunk népünk között, hitük erősítésére. Három lelkészünk szét is osztott egy pár száz példányt gyülekezetének tagjai között: a pitts- burghi és springdalei egyházakban 100-100 példányt, a clevelandi első egyházban kétszázat, és éppen most küldünk át néhány példányt Canadába is, ahová szintén kértek belőle. Még mindig van vagy félszáz példányunk. Fogyatkozásai dacára is hálát adunk Istennek, hogy megáldotta igyekezetünket, és megint nem érdemünkből, hanem kegyelméből használta fel ezt a szerény eszközt is nagy nevének dicsőségére.
