Reformátusok Lapja, 1952 (52. évfolyam, 19-22. szám)
1952-11-01 / 19. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 5 feltámadás, az örökélet, — mindez azokból az átalszegezett drága kezekből! Kezdettől végig az idvesség az Úrtól van. Nem marad itt még csak egy incsnyi hely sem az ember maga-bizakodására vagy ön-dicsekvésére! A bűnös nem váltja meg magát. Isten váltja meg, ingyen kegyelméből, teljesen és örökre, megváltoztathatatlanúl. “A hegyek eltávozhatnak, a halmok megrendülhetnek, — de az én irgalmam tőled el nem távozik és békeszövetségem nem rendűi meg, — így szól könyörülő Urad.” Ő ad nekem helyet a maga családjában: “szeretteim, most az Isten gyermekei vagyunk — s Ő hozzá leszünk hasonlóak, mert meg fogjuk Őt látni a maga valójában.” Ő biztosítja, hogy mindenben velem dolgozik az én javamra. Mert “szeretetben eleve elrendelt minket a Jézus Krisztus által az Ő fiaivá való félfogadásra, az Ő akaratának jótetszése szerint.” Mielőtt még beletett volna e világba a számomra kiválasztott helyre: már belefoglalt a szívébe. “Örök szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem reád irgalmamat.” — Hát hogy lehetne ekkora szeretetnek ellentállni?! A kálvinizmusnál mélyebbre egyetlen tanítás sem sülyeszti a bűnös embert, — de magasabbra sem emeli fel a Krisztusban hívőt. Elképzelhetetlen megdicsőülés részesévé teszi, az egész világegyetemet alája rendeli. Lábát kiemelte a sáros fertőből és a szép egyenes kőre, a Korok Kősziklájára rögzítette rá; szívét megtöltötte imádságos hálaadással, lelkét annak az isteni szeretetnek az öntudatával, amire mindig számíthat, mert az soha el nem hagyja, hanem attól kezdve munkálja benne mind az akarást, mind a végrehajtást az Ő jótetszésére, felövezve őt legyőzhetetlen erővel. Lehet, hogy egyedül marad az emberek között, de sohasem lehet egyedül, mert Istennel jár. Veszedelmekkel találkozhatok, de ezek Isten engedelme nélkül nem árthatnak neki. A halál is megkörnyékezheti, de az sem vehet rajta erőt, amíg munkáját el nem végezte. Bármilyen gyöngének és gyümölcstelennek látszik is minden erőfeszítése, de ha Isten rendelése értelmében végzi azokat, meghozzák Istentől eleve elrendelt aratásukat. Ezért megy a kálvinista munkába vagy harcokba erősebb paizsnak a védelme alatt és rendíthetetlenebb bátorsággal, mint aminőt bármi más hit tudna adni neki. KÁLVIN FŐ MUNKATÁRSAI Ötezer menekült jött már át Franciaországból, ahol kegyetlenül üldözték a reformátusokat. A tizenötezer lakosú Genfet ugyancsak megduzzaszlollák a menekülő huguenották. Ezek közöli volt BÉZA TÓDOR is, aki Kálvin utódja lett az egyetemi rektorságban és a lel- készi munkában. Öreg apja nagyon sokat aggódott érte és sürgette, hogy térjen vissza. Béza igy irt erről Kálvinnak: "Még nagyobb küzdelem vár reám öt nap múlva, amikor édesapámmal fogak találkozni Franciaország határán. Imádkozom, hogy Isten adjon nekem elegendő kegyelmet, nemcsak arra, hogy illendőséggel ellen tudjak állani a hatalmas támadásoknak, miket szivem ellen indit majd, hanem arra is, hogy ha lehetséges, meg tudjam őt nyerni Mesterünk számára. Fenyegetéseinél sokkal jobban félek a tekintetétől, lelkemel ölelgető imádságaitól, apai szeretetének könnyeitől. De reménykedem, hogy ebben az esetben is, mint eddig mindig, könyörülő Istenem mellettem fog állani." Úgy is történt. KNOX JÁNOST Skóciában fogták el a franciák és gályarabságra vitték. A gályákon a rabokat kettesével a nyakuknál fogva egymáshoz láncolták és aztán a padokhoz kötötték, olyan módon, hogy sem ülni, sem állni sem lefeküdni nem tudtak úgy, hogy testüket egészen kiegyenesithetiék volna. Élelmet és ruházatot a lehető legkevesebbet kaplak; a hideg ellen csak téli időben engedték födél alá őket. Éjszaka egy tömegbe terelték a szalmacsomókra, ahol patkányok és egerek zavarták alvásukat. Naponként tiz vagy tizenkét óráig egyhuzamban kellett evezniök, és ha valamelyik beteg lett, még jobban verték, hogy megtudják, vájjon nem csak szin- leli-e a betegséget. — Egy napon a gálya ott hajózott Szent András vára alatt; Knox jól láthatta annak a templomnak a tornyát, amelyikben prédikált, mielőtt elfogták. Úgy érezte, hogy most mindjárt meg kell halnia, annyira el volt keseredve; dehogy is merte volna reményleni, hogy újra fog még prédikálni abban a templomban! Őt is azonnal elbocsátották volna rabságából, mihelyest feladja vallását. De erre nem volt hajlandó. Ha Isten kegyelme ilyen tiszta hitre juttatta el: ő hü marad hozzá. — De Isten is hü maradt hozzá: visszavitte őt abba a templomba, sőt első emberévé tette őt annak az országnak, amelyikért olyan hő imádságokban könyörgött hozzá: "Uram, add nekem Skótországot!" — De előbb el kellett mennie a reformáció országaiba; el kellett mennie Genfbe és ott a nála jóval fiatalabb Kálvin lábainál kellett még jobban megismerkednie Istennek csodálatos elhívásával és felkészülnie arra a nagy munkára, amit rábizolt. Ő lett a tiszta református hitü presbileriánus egyháznak a megalapitója. FAREL VILMOSról helyesen mondták, hogy ő adta Genfet a Reformációnak és ő adta Genfnek Kálvint. Húsz évvel idősebb Kálvinnál; hatalmas, magas alakja és még inkább mennydörgő erős hangja minden sokaság fölött uralkodott. Becsületes és félelem nélküli. de hirtelen indulatu és vakmerő. Egyszer odaro- hanl a körmenetben az ereklyéket vivő paphoz és kiragadta azokat a kezéből és úgy vágta bele a folyóba, hogy azt onnan többet ki nem tudták volna szedni. Sokszor megverték és életére törtek, de mégis túlélte Kálvint. Egyszer csak úgy menekült a haláltól, hogy szétrobbant a puska, amivel rá lőttek. Erasmusl, Európa akkor leghíresebb bölcselőjét, újkori Bálámnak nevezte. De amikor megtudta, hogy Kálvin ott szállott meg éjszakára a genfi vendégfogadóban, azonnal odament hozzá és addig nem nyugodott, mig rá nem vette, hogy maradjon Genf ben és vigye végbe ennek reformációját, amit ő kezdett meg. Nem habozott Isten átkával megfenyegetni a fiatal tudóst, hogyha nem er.gedelmeske- dik Isten akaratának. Faréi Neufchatelben végezte be hasznos életét; Kálvin haldoklása idején még egyszer felkereste őt, hogy elbúcsúzzék tőle.