Reformátusok Lapja, 1951 (51. évfolyam, 2-22. szám)
1951-12-15 / 22. szám
14 REFORMÁTUSOK LAPJA I Szentmihályiné Szabó Mária: .ORÁNTFY ZSUZSANNA MÁSODIK RÉSZ: ÖRÖK TÁRSAK — Hogy indulhassak én győzedelemre, mikor legfőbb generálisom félelemmel megy ki? Maradjon kigyelmed s viszek magammal ifjab- bakat. Te is félsz a tatártól, Miklós fiam? — Én ugyan nem. Ezer jó hajdúval elébük mernék állani! Legkivált meg ilyen nagy fejedelem vezérlete alatt, aki mindeneket igen jól eligazgat. Találkoztam Földváry Ferkővel is. Ő is béfelé jövöget, de keze elfagyván, nem szorgalmazhatja lovát kedve szerént. Azt jelenti, nem nehéz a felmenetel a máramarosi öreg hegyekbe, csak a leszállás fog bajba kerülni. — Ez az én bajom! Milyen könnyen mehetnék Zboró felé! Magam jószágán haladnék, a- meddig csak kell. S mégsem tehetem, mert hiába az én uradalmam, de császár parancsol újra Felsőmagyarországon. Hej, csak most az egyszer segitsen meg éngem az a hatalmas Úristen! Majd ellátom én a császár baját is! Felfenyegetett öklével, mintha a nagy magasságban trónoló Habsburgit akarná figyelmez- tatni. Kemény fanyarul nézte. S Rákóczy elfordult régi hivétől. Arra lépett, amerről a bizakodás integetett feléje. — Hiszed-é, Sebesy Miklós, hogy győzelemmel térünk meg? — Mint az egy igaz Istenben, úgy bizom ebben! Hiszen nagyságod olyan, mint ama Mars, kiről is a schólában tanultunk. Meggyőzhetetlen! Most úgy tett György, mintha nem tudná, hogy Kemény mögötte áll: — De ezt ne mond Kemény uramnak, fiam. Még ellenedre tör. Lám, bennünket is lábunknál fogva huzna vissza, ha tudna. Kemény János kifordult. A benyiló szoba ablakához állt. Nézte a gyülekező hadakat, de valójában semmit sem látott. Könnyek futottak át szemén. Szégyenében és tehetetlen dühében keservesen siratta magát, a fejedelmet, a hízelgők miatt veszedelmbe sodródó Erdélyt.... Báthory Zsófia haladt át a szobán. Most érkezett anyjával és fiával. Nem szándékozott urának beszélni a pataki látogatásról, de keresett valakit, akitől megtudhassa: nem gondolt-e mást a fejedelem? Nagy nyugtalanságában beleütközött az ablaknál álló férfibe. Csak megforduláskor ismerte meg a fővezért. S nem akart hinni szemének, mikor könnyezve látta: — Valami rossz hirt vettek, generális uram? Gúnyosan húzódott le Kemény szája. Elfordult a fejedelemasszonytól is. — Sőt inkább nagyon jót. Ha bémegy nagyságod, ott tanálja urunkat az uj vezérekkel, akik létrát támasztanak a hegyekbe, élelmet rendelnek tél derekán a hadaknak és fittyet hánynak mind lengyelnek, mind tatárnak, mind töröknek, mind császárnak. Hiszen, ha szájjal lehetne ellenséget lebirni, akkor nem volna itt hiba. De az én fejem fő, miből s honnan vitessem azt a temérdek szénát, embernek, állatnak való élelmet a nagy hegyek közé, ahol ilyenkor tán még a sas se jár! Inzsellér embertől kéne tanácsot kérni, de arra sajnálja a pénzt a mi urunk. Zsófia érezte, hogy innen nem kap biztatást. Ment urához. De az csak szerelmes gerjedéssel ölelte s szájára tapasztotta kezét, mikor kérlelni akarta: — Asszony szája csak csókra való, nem prédikációra. Ha azért teremtette volna őket az Isten, valamennyiből prédikátor lenne. Elmondott már nékem a sok vén tanácsos mindent, amivel riogathatott. Csak megerősitettek. Ne is próbálj nyomukba lépni, mert őket a nyulszivü- ségben ugyan le nem győzheted. De azt megmondom, Ferkét őrizd tőlük. Nem akarom, hogy időelőtt vénasszonnyá lágyuljon. Zsófia ellenkezni akart, de valami rossz sejtelem úgy összeszoritotta a szivét, hogy jajgatva vetette magát ura karjába. És sirt a hosszú ut alatt is, mig Deésről Viskig érkeztek. Hiába próbálta vigasztalni ura, hiába szorongatta kezét rémült fia, hiába bátoritgatta egyre kövérebb anyja is. Úgy érezte, egyetlen ember van széles e világon, aki most hozzá hasonlóan rémüldözik. De ahhoz az egyhez mégsem tud menekülni. Hiába húzná Zsuzsánnához valami, — más érzés meg taszítja. S ő nem tehet mást, minthogy imádkozik, — zavarodottan, segítséget már nem is remélve. Az eső szakadt. A térdig érő hó vízzé változott. Sebes patakok rohantak alá a nagy hegyekről s köveket sodortak magukkal. Felszaggatták a folyó jéghátát. Az ezernyi ezer szekér mellett káromkodó, ingig vizes, láztól gyötört emberek láboltak az irtózatos jeges vizben. Tartották a boruló jármüveket, de, ha a vezetők nem látták őket, billentettek is rajta. Fel-felbukott egy-egy állat. Panaszos bőgés, riadt nyerítés torlódott az utakon s elárulta, hogy újra megakadt a menet. És a szürke égből szakadatlanul csörgött, özönvízhez hasonlóan ömlött alá az ólmos eső. Zsófia úgy sirt, mintha szaporítaná akarná könnyeivel az akadályokat. .De Rákóczy György kedvét nem szeghette. Derűsen üldögélt hintója párnái között. Csak akkor húzta ráncba homlokát, ha meg-megálltak. Ilyenkor türelmetlenségében legszívesebben korbáccsal hajtotta volna embereit, állatait. Az inasok mellé katonákat rendelt. Most már emberkorlát között haladt a kocsi.
