Reformátusok Lapja, 1951 (51. évfolyam, 2-22. szám)
1951-12-15 / 22. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 15 Végre az eső elállt. Egyszerre megszűnt a szél is. Olyan hideg jött alá a hágókon, hogy a lovak már csak nehezen tudták kihúzni lábukat a keményedő sárból. A folyók felől átkozódó üvöltés hallatszott. Körülölelte a testeket a jégpáncél. Hiába rángatták ki magukat az emberek. Csak újabb, fagyos ölelés fogadta őket. Végre egy utolsó jajdulással megadták magukat. Elhalt lábszárral, élő felsőtesttel, kimeredő szemmel nézték, hogy a hegyek lejtőiről ordasok óvakodnak alá. Egyre szükebb körben kerülgették őket. Némelyik már rálépett a jégre is„ de még visz- szahuzta a lábát. Aztán leült két hátulsó lábára és ég felé vonitva, segítséget kért valami láthatatlan erőtől. S a segitség megérkezett. Lassan szálltak alá az első hópelyhek, egyre sűrűbben összefogózva kerengtek alá. Pár óra múlva puha szőnyeg bontotta a jeges utakat. Nem csúszott már a toportyánok lába. Lassan, lihegő nyelvüket hegyesre öltve, előre élvezve bátorkodtak a biztos préda felé. S mint valamikor nádi társaik a szalontai mocsarakban, úgy most ők is nagy lakomát csaptak. De török hús helyett drága, magyar testeket marcangolt rettenetes foguk. A hintóbán ülők semmit sem láttak. Inasza- kadtáig támogatta az embergát s elzárta a szemük elől a szörnyű utat. Zsófia mégis egyre ontotta könnyeit. S mikor beértek Viskre, Rákóczy bevallotta magának, hogy örömmel hagyja el a siró asszonyt, ijedt szemű gyermeket. Felköltötte szendergő anyósát is. Bekísérte őket a táborba s magához hivatta Serédv Istvánt, Rhédey Ferencet és Barcsay Ákost: — Kigyelmeteket szemeltük hadbavonulá- sunk idejére kormányzónknak. Lássák, hogy jól vigyázzanak minden javunkra: családunkra is, országunkra is. Rhédey Ferenc komolyan emelte meg fö- vegét. — Mind életünkben, mind halálunkban hívei vagyunk nagyságtoknak. Barcsai Ákos elkiáltotta magát: — Éljen a fejedelemasszony! Éljen I. Rá- kóczv Ferenc, ifjú fejedelmünk. De az öreg Serédy nem nagyon örült a megbízatásnak. Megvakarta fejebubját hatalmas kucsmája alatt. Valami furcsát mondhatott, mert a körülötte állók alig tudták visszafojtani a megbotránkozott nevetést. Rozoga lábán hátra- huzódott. Megkereste Keményt. — Na, ecsém, kösd fel a gatyádat. Ilyet még nem sok generális próbált. Ha még legalább az öreg fejedelemasszony előtted járna, mint en- nekelőtte ura előtt járt.... Az tán csakugyan utat vágatott volna még a hegyekbe is, csakhogy meg ne botoljon öreg Rákóczy György méltósá- gos lába. De ez? Ha igy folytatja, kifolyik a szeme, mire hazakisérjük. Kemény nem válaszolt. Az egész utón senki nem hallotta szavát. Magában füstölögte el keserűségét. csak önmagával tanakodott. Nem bízott senkiben. Terveiről sem beszélt. Csak akkor fordult oda a fejedelemhez, mikor a fejedelmi család a három kormányzó kíséretében elindult. — Mikor parancsolja nagyságod az indulást? — Rögvest. Keménv kinézett a sátorból. Előtte egy irtózatos hegyhát emelkedett. Előintett egy mára- marosi katonát. — Hogy nevezitek ezt a fertelmes hegyet? Állatbőrökbe bujtatott ember állt előtte. Csizma helyett kifelé fordított bárány volt a saruja. Hegyes báránybőr kucsmájában felpislogott a hegyre. Egyetlen szót mondott: — Priszlop. — Nahát nekiveselkedünk. Ha a túlsó oldalon leereszkedünk, megpihenhettek. Addig sem én, sem más. Kilépett a sátor elé. Elorditotta magát: — Ide hozzám, minden hadnagyok és kapitányok! Fegyverzörgés, morajlás és lábak dobbanása árulta el, hogy a közelállók sietnek teljesíteni a parancsot. Hosszan elnvujtott kiáltások továbbították a távolabbiaknak is a fővezér rendelkezését. Ember gvürü vonódott köréje: — Hirdesse meg ki-ki a maga emberinek, hogy a gyalogok egy havi zsoldot kapnak külön, ha megtisztítják a hegyen az utat. A fázó emberek azonnal lapátot ragadtak, nekivetették magukat. Estére kelve már jöttek az első hírhozók: nincs ut a hegyekben. A gyalogösvényeket jég teszi járhatatlanná. Gondolni sem lehet arra, hogy állatok, lövőszerszámok, tár szekerek átjussanak. Kemény nem vitte tovább a hirt a fejedelemnek. Nem akarta meggyőzni kedvelt Földvá- ryjának megbízhatatlanságáról. Be sem tért a fejedelmi sátorba, hol Rákóczy György még egyszer országgyűlést tartott és nagyjából elmondta terveit a főembereknek. A generális a hajdúk közé tartott. Külön tábort vontak maguknak és elkülönülve minden más katonaságtól, lobogó tűz mellett ropták a táncot. Elnézte őket Kemény János és összeszorult a szive. Nagy síksághoz szokott életükkel hogvan vezesse neki őket az irdatlan meredeknek? De csak egy percig tartott az ellágyulás, mert az egyik már észrevette. Jóízűen integetett neki: — Jöjjön kigyelmed, generális uram. Lássuk, tudja-e járni a hajdutáncot? Megtörülte bajuszát Kemény. A dévaj hang jó gondolatot hozott neki. Ő is vidáman felelt: — Én csak tudnám, de ti nem tudjátok a hegyi táncot. Egy sem jut át közületek azon a fertelmes Priszlopon. — Hogy hívják? — Priszlop.
