Reformátusok Lapja, 1951 (51. évfolyam, 2-22. szám)
1951-12-15 / 22. szám
6 REFORMÁTUSOK LAPJA KARÁCSONY CSODÁJA Karácsony születésnap. Az egyetlen születésnap, amit mindenki tud. Még a legnagyobb embereknek a születésnapját is nagyon kevesen ismerik. Jézusét megünneplik az egész föld kerekségén. Pedig sem születése, sem élete nem volt feltűnő a világ számára. Várták, de csak kevesen, és úgy jött, hogy úgy igazán nem lehetett várni. Senkinek a születése nem volt még alacsonyabb sorsú: nem is lakóházban, hanem istállóban, nem emberek, hanem barmok között, szegénységben, elhagyatottságban, nem otthonban, hanem útközben születik. Még azt sem tudjuk pontosan, hogy melyik napon: december 25.-ét csak 530 évvel később választotta az egyházi zsinat. Akkor is valószinüleg inkább a nap jelképe miatt: a régi Julián-naptár számitásában aznap volt a téli napforduló, amikor a naptól legtávolabbra jutott föld megint megindul, hogy közelebb forduljon napjához. Valóban alkalmasnak látszott e nap, hogy rajta Annak a születését ünnepeljék, Aki mint fényes Nappal Csillag támadt fel az emberek lelkében. Élete sem volt a világ előtt feltűnőbb, mint születése. Neve általánosan használt közönséges név: Jézus. Élete rövid, nyilvános pályája sem tartott három évig. Nem irt soha egyetlenegy szót sem, kivéve egyszer a porba. Sem hadvezér nem volt, sem államférfi. Mégis soha senki, mióta megvan a világ, nem kapott még akkora hódolatot, mint amit kap még ma is Jézus, csaknem kétezer évvel születése után, — és évről évre mindig csak többet! Soha senkinek a születését nem hirdették mennyei seregek és soha senkinek a születésnapjára nem sereglenek össze évről-évre annyian, mint az Övére. Mi mindennek az oka? Hagyománnyal nem lehet megmagyarázni. A hagyományok elmúlnak. Emberi okoskodással sem, mert az emberi ész egyszerűen megáll és kimagyarázhatatlannak találja mindazt a sok csodát, ami e napon és azután történt. Még az érzelem sem tudja teljesen átölelni jelentőségét, bár legelőször az emberi szív érzi meg, hogy mi történt. Hogy Jézussal és rajta keresztül Isten lépett be az emberiség történetébe úgy, mint addig még sohasem. Hogy magának Istennek nagy szerelme áradt át az emberek szivébe és Jézus maga volt ez a megtestesült szeretet. Hogy ez a páratlan, soha nem ismert nagy szeretet váltságot és idvességet hozott az elesett embernek. “Immánuelnek fogják hivni, ami azt jelenti: Velünk az Isten!” “Jézusnak (Szabaditónak) nevezed Őt, mert megszabadítja népét bűneiből.” — Velünk az Isten és eljött a Szabaditó: ez a két karácsonyban adott név megmagyarázza a karácsony csodáját. Ő a világ reménysége. Ezért töltötte el érkezése olyan nagy örömmel “mind az egész népet.” Öröm volt a mennyben, arról énekeltek az angyalok; öröm a földön: pásztorok és napkeleti bölcsek ábrázolták ezt ki. Csak a király nem örült. Méltán, mert az igazi, egyetlen Királynak eljövetele egymás után döntötte le a trónokat, zsarnokságokat. Sötét volt a világ akkor is, még sokkal sötétebb, mint ma. Mégis, az éjfélkor született Jézus úgy meg világosította a benne hívők lelkét, hogy azok valóságos fényárban járnak az uj-testamentum lapjain előttünk. Pál az egyetemes erkölcsi romlottság és társadalmi szétzüllés közepette valóságos diadalmenetet tart, amerre csak viszi a Jézusról szóló örömhírt. Mert a széteső óvilág földindulásának ijesztő moraja sem tudta őt megfosztani annak az isteni akaratnak és erőnek megérzésétől, amit Krisztus Lelke véle is közölt. Krisztus ereje lakozott őbenne is, mert Krisztus igazsága élt benne. És minden hivőben azóta is, akiben megszületett a Krisztus. Azért ünnepeljük meg karácsonyt minden esztendőben, mert Jézussal lépett be a legnagyobb erkölcsi erő az emberiség történetébe, amit teljességgel meg is változtatott. Ez az erő a győzhetetlen isteni szeretet ereje, ami biztosítja az erkölcsiség végső győzelmét. Ennek tudatára és a felőle való rendíthetetlen meggyőződésre van szükségünk nekünk is ma, amikor a világ megint sötétben, összezava- rodásban és katasztrófák árnyékában “együtt sóhajtoz és együtt nyög és sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” Hát volt nekünk hitünk, hogy ha igy el tudott olvadni bennünk a reménység? Hiszen éppen nekünk kell lennünk azoknak az Isten-fiaknak, akiknek a megjelenése felszabadítja a teremtett világot “a romlandóság szolgaságából az Isten gyermekei dicsőségének szabadságára!” A mi diadalmas hitünknek kell meggyőznie ezt a kétségbeesett világot arról, hogy bár most temetőben jár, a sírokból kihívja Krisztus azokat, akiknek Ő az első zsengéjük lett. A társadalmi kháoszban rendet megint csak Ő csinál, akiről már annyiszor bebizonyult az angyal prófétálásának igazsága: “az Ő országlásának nem lesz vége!” A karácsony áldott csodájával szivünkben messzebbre tudunk látni, túl a félelmetes és rémitő eseményeken, túl a veszteségeken és a gyászon, túl a fájdalmon és minden szenvedésen, mert annak a nagy székesegyháznak a végében, mit a szentek egyességének tagjaiból formált maga a mindenható Isten, ott ragyog a husvét dicsőségével sugárzó kereszt, mint a mi Urunk diadal-jel vénye! És mig itt állunk e nagy ka- thedrális kapujában, a karácsonyban, boldog alázatosságban visszük oda ez épülethez a mi életünk kődarabját is: “Itt van szivem, Neked adom, Uram, — Neked, ki teremtőd!”
