Reformátusok Lapja, 1951 (51. évfolyam, 2-22. szám)
1951-06-01 / 11. szám
14 REFORMÁTUSOK LAPJA Szentmiltályiné Szabó Mária1 ORÁNTFY ZSUZSANNA MÁSODIK RÉSZ: ÖRÖK TÁRSAK — Bizony mondom, senki olyat nem esmé- rek, akit szeretni tudnék. Tán nem is teremtett olyat az Úristen. Mert én mindegyiktől csak azt kívánnám, hogy nagyságodhoz hasonlítson. Nékem olyan jó, olyan tisztaságos, olyan bölcs és olyan erkölcsös kellene . . . Máshoz az én szivem soha nem hajolna . . . Kimondatlanul is ott lappangott közöttük Zsófia neve. S a fejedelemasszony előre húzta fehér gyászkendőjét, mert erősen elébük kanyarodott már a nap: — Hát akkor majd tudakoltatok én néked olyat, amilyet kívánsz. Nem olyat, mint öreganyád, hanem különbet. Hirtelen házasság ritkán dicsértetik. De majd megkérlelem Bister- feldius uramat, nézzen széjjel nyugoti országokban is. Hátha mind magadnak, mind nemzetségünknek emelését szolgálhatod, ha kedvedre való asszonyt kapsz? Én nem kénszeritelek, azt jól tudod. Képit hozatjuk, azonfelül majd magad is megnézed. Csak éppen tudni kívánom, hol is vannak hozzádillő kisasszonyok? Zsigmond nem merült bele a tervezgeté- sekbe. De nem akarta rontani anyja örömét. Azon gondolkozott, hogy hirt ad Györgynek. Mert nála járt a lengyelek követe. Nagyon élesen beszélt a kozák követ ellen. Végül felajánlotta neki a lengyel koronát. Mégis csak kirobbant belőle a szó, hogy ehhez a gondolathoz ért: — Nem tanáltam illendőnek, hogy a lengvel követ bátyámat becsmélte előttem. Azt mondta, éngem kívánnak, mert szónok vagyok és tudós. Jó volna tudatni bátyámmal, hogy micsoda neszszel járt nálam. — Elmész? Olyan szomorúság settenkedett az asszonyi hangban, hogv Zsigmond vigasztalni kezdte. — Csak rövid időre. Azután bizony visszatérek. — Siess hát, hogv hamarabb fordulj. Visszafelé indult az Olt mentén. Elborult előtte a tündökletes nyár. Mintha a viz sem a drága hangon csacsogott volna. Most nem hallotta másnak, mint folvó futásának. De nem tudta visszatartani fiát kötelességétől. Alig maradt magára, megérkezett György követe. Elboruló szemmel olvasta a levelet. Irtózatos magánvosság tört rá. Visszaidézte azokat a perceket, mikor Rákóczv Pált kielégítették. Bizony nem engedte gyötrődni férjét, hanem megnyitotta előtte kieseinek házát. György mellett is van hitves. Gazdag. Gazdagabb, mint ő volt. S mégis ilyen levelet ir neki a fia? Most nem segített rajta ura utolsó izenete. Arról nem álmodott utolsó napjaiban öreg Rá- kóczy, hogy valaha is vád éri őt és panaszos lesz feleségének adott hagyománya. Csak a komor falak voltak körülötte s nem vigasztalta sem erdő, sem mező. Elhallgatott benne minden életöröm. Nem világított már feléje az urához vezető ösvény sem. Az udvari személyzet most látta először megtörtnek a hősies asszonyt. Roskadozó, öreges lépésekkel ment a kincsesház felé. Maga nyitotta a nehéz lakatot. S maga gurította elő egymásután az arannyal telt hordócskákat. Még csak meg sem nézte rajtuk ura drága képét. Az ajtó elé erőlködött velük. Hivatta Barcsai Ákost: — Rakasd szekérre s tüstint indulsz velük a fejedelemhez. Csak egy levelet irok még hozzá. Leült íróasztalához. Elnézte rajta a márvány betéteket, mintha először látná. Megsimogatta arcát az irótoll szárnyával. Csak nem jelentkeztek a betűk. Végül visszaidézte sok szeretettel telt leveleinek születését. S akkor indult a levél, ugyanazon szavakkal, mint máskor: Az Ur Isten édes fiam áldjon meg szerencsés hosszú élettel, jó egészséggel ... Leperdült az első könnycsepp s megült a betűk felett. Elmázolódott az anya jókívánsága. De még erőt vett magán s tovább irta: Vettem leveledet, nem kicsiny busulással, a kire sem édes atyád, sem én nem adtunk okot. A mi atyai és anyai szeretetünket soha meg nem mulasztottuk.... Ha már én szenvedek is, csak édes atyád felől ne volnál olyan ítélettel, hogy nem helyesen cselekedett. Elhagyom a szókat, kiket mondottál.... Minden levelidet megtartottam, ezt is azokhoz teszem, ez is erősiti a többit. Én azért mindezért, mind a .többiért az én Istenemtől áldást kívánok reád, hogy az Isten engedelmesebb fiúval áldjon meg, hogysem mint magad voltál s ilyen keserves állapotomban megbusitottál. Azért nem haragszom, hogy kérsz, de azért igen, hogy felhányod, mintha Istenben boldogult uram csak nekem s öcsédnek hagyott volna, s te csak puszta ládákat s tárházakat látsz. Én nem tudom, magad tudod, hová lett, ami maradt. Én nem nyúltam hozzá halála után semmijéhez. Amit költöttéi szegény uram eltakarítására, avval nem igen fogytál.... Most már feltartózhatatlanul ömlött a könny. Nem tudta folytatni az írást. Leroskadt karosszékébe. Panaszosan tört ki belőle lelkének minden fájdalma, bus özvegységének első átérzése. Fennszóval siratta nagy árvaságát. A sarokban tollát rágva gubbasztott Péter diák. Mikor asszonya szavait hallotta, felhúzta valami ülőhelyéről. Vonakodva közeledett. Nem tudta, tollába mondja-e az özvegy a szavakat, vagy. csak magának? De Zsuzsánna ráemelte könnyes szemét. Intett neki, hogy folytassa a
