Reformátusok Lapja, 1951 (51. évfolyam, 2-22. szám)
1951-06-01 / 11. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 15 levelet. S a diák irta. Maga is könnyeket törült le csipkés ingujjával, ahogy a nagyasszony szivének fájdalma megtárult előtte. Mire Zsigmond visszatért, anyja már betege volt a várakozásnak. Elszántan lépett fia elé: — Ha van valami kedves jószágod, hozd el innét. Én ugyan semmire a kezem rá nem teszem. Nyughass az éjszaka, aztán légy segedelmemre, hogy holnap megindulhassak. Megütközve nézte anyját a hűséges gyermek. Ősz hajszálak csillantak a sötét hajban. Mély vonások árkolódtak a friss ajak körül. Homlokát is ráncok szántották fel Lorántfy Zsu- zsánnának, mintha öt nap alatt egy láthatatlan kéz' öregasszonnyá fosztogatta volna. — Hová készül édes anyámasszony?.... Sóhajtás felelt csak, nem emberi hang. Vágy szállt át a havasok tövéből a Bodrog párjára. Könnyel kisérte egyetlen szavát Lorántfy Zsu- zsánna: — Patakra.... Aztán felsirt. Leborult az asztalra és valami keserves gondolat rázta megvékonyodott testét. Ha elmegy, itt kell hagynia ura koporsóját. Erdély rendjelei maguknak tartják fejedelmüket.... Zsigmond ijedten térdelt melléje. Soha nem látta anyját ennyire elesettnek. A legnagyobb megpróbáltatások órájában is messze kimagaslott mindannyiok közül erős lelkének vigasztadó csodája. S most olyan volt, mintha elhagyatott gyermek jajongott volna előtte. Apát, anyát egyszerre vesztett, otthonából kiűzött, eltévedt gyermekké vált Lorántfy Zsuzsánna. Zsigmond leborult az áldott ölbe, mint kicsi korában. Érezte az anyatest melegét és átkarolta karjával a remegő derekat. Könyörgő hangon kérlelte: — Anyám.... Egyetlen jóm ezen a földön. Csak azt mondja meg, mi busitotta meg eny- nyire? Miért készül Patakra? Felnézett Zsuzsánna. Réveteg volt a szeme s elhúzta remegő ujjait homlokán. Mosolyt erőltetett. — Nem jól beszéltem, édes fiam. Hiszen Patakhoz semmi jussom nincs. Patakot néked hagyományozta édesatyád ő nagysága. Majd megyek hát Munkácsra.... Ha ugyan ott is nyugodalmat találhatok. — Édesanyám.... Hallgasson hát rám! Ne bántson ilyen keserves szóval! Hogy mondhassa Patakot enyémnek? Bizony nagyságodé Patak, meg minden javadalom, amit édesatyám nagy szivbéli jósága nékem szánt. Soha nem tekintettem magaménak semmit, Patakot meg legkivált nem. Patakot elképzelni sem tudnám édesanyám ő nagysága nélkül. Nagyságodé az, mind életében, mind halálában. Én csak vendég leszek benne, ha ugyan megtűr maga mellett.... Kékszeme úgy kinálta a vigasztalást, hangja 1~~u"'folt az anyja szivébe, hogy megenyhült bánata. Erőtlenül támaszkodott fia vállára és közelebb húzta magához. Megcsókolta a világitó, magas homlokot: — Te vagy az én szerelmetes fiam. Ha hát nékem adod az én drága Patakomat, vedd cserébe érte Munkácsot. De, ha igaz örömöt akarsz szerezni árva anyádnak, lakozzál vélem, mig Isten hitvest rendel melléd. Légy az én örömöm, az én vigasztalóm.... Segítőm is. írd meg te a bátyádnak, hogy kimegyek innét.... ....György önvádas fájdalommal sietett anyjához. De szándékát megváltoztatni nem tudta. Zsuzsánna megbocsátóan nyújtotta neki kezét. — Jobb, ha elmegyek. Senkinek ellenére tenni nem akarok. Ha kint leszek, tán még jó szívvel is gondoltok rám.... György elkeseredetten verte a mellét: — Ha nagyságod meg is bocsát nékem, én magamnak soha megbocsájtani nem tudok. Elvette az Isten az eszemet, amikor megbántottam. Dongott a férfi mellkasa. S az anya szelíden megfogta a büntető kezet. — Istenre ne hárítsd magad bűnét, fiam. Inkább tán ember vétkezett, mikor ellenem hergelt. De most már mindegy. Jobb lesz nékem odakint, néktek meg idebent. Nem botránkozta- tok senkit az én bánatommal. Kimondatlanul kisértett közöttük Báthory Zsófia neve. György könyörögve tette össze a kezét: — Csak azt mondja meg kigyelmed, hogy nem vonja meg tőlem szeretetét, tanácsát. — Szeretetemet nem tudom megvonni, mert azt Isten adta belém, miótátul megtudtam, hogy véled megáldott. Tanácsot is adnék, de félek, hiába. Pedig elhiheted, javadra szolgálna. Édesapád ő nagysága is csak azt mondhatná, amit én mondhatok. — Segítsen hát rajtam. Olyan összevisszaság van a fejemben. Senki nékem oltalmamra nincs. Felemelte fejét Zsuzsánna s most újra a fejedelemasszony nézett szembe fiával. Már nem kérlelt, hanem akart a hangjával: — Apád hűségeseit megbecsüld fiam. Tőlük valamit vissza ne végy, amit ő nagysága nékik hagyakozott. Lám, Kemény János is sok nagy bajban, háborúságban szolgált bennünket igaz szívvel. Te is hasznát veszed. Lángolt a férfi arca. Lelkesedve Ígérte: — Bizony, megbecsülöm. Zsigmond öcsémet hiába kérlelem, nem vállal hivatalt mellettem. Maga helyett ország generálisául Keményt ajánlotta. Legyen hát korlátnok mellett generális is. Vécsben sem háborítom. Maradjon övé s ma- radékié. — Van még egy hü szolgám. Barcsai Ákos is jóeszü ember. Alacsony állapotból vettem magamhoz, de mindig hűséggel eljárt, mindenben. Édesatyád már a portára is küldte. Itt hagynám néked. (Folytatjuk)
