Reformátusok Lapja, 1951 (51. évfolyam, 2-22. szám)
1951-01-15 / 2. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 5 TÖBB MUNKÁST AZ ARATÁSBA! Missziói munkánk előtt mindig szélesebbre tárul ki a kapu mindenütt Dr. DOBBS F. EHLMAN missziói főtitkárunk FELHÍVÁSA AZ IFJÚSÁGHOZ “Egyedüli aggodalmunk itt csak az, hogy a misszionáriusok száma nagyon alacsony”, — irja egyik kitűnő hittérítőnk Indiából, amikor felsorolja a nyugalomba menő vagy jól megérdemelt vakáció-évet élvező társai nevét. Aztán hozzáteszi: “csak két amerikai ápolónőnk van itt és legalább négyre volna azonnal szükségünk.” Felsorolva a többi eseteket is, ahová munkások kellenének, igy kiált fel: “Mikor látja már meg az amerikai egyház ezt a szükséget és mikor tesz róla?!” Erre a kérdésre csak mi adhatjuk meg a várt feleletet. Egyházainkban sok ifjú fogja elvégezni most a nyár elején a szemináriumi, kollégiumi vagy ápolónői tanfolyamokat. Mindig sokan vannak köztük olyanok, akik nem önző életcélokat tűztek ki maguk elé, hanem szolgálati alkalmakat keresnek, ahol lelkesedésük megtalálja kielégülését. E sorokat éppen ezekhez intézzük és azokhoz, akik nekik tanácsokat tudnak adni; szeretnénk, ha levelezésbe lépnének velünk e tárgyban. Legalább harminc uj jelentkezőt keresünk azonnali beállásra a missziói munkába. Az előtanulmányokhoz fűzött kívánalmak a szolgálati idő kezdetén nagyon általánosak, amiket nem nehéz teljesíteni. Kollégiumot végzett diákok, bármilyen szakban, mindegyik missziói mezőnkön azonnal találnak vágyakozó osztályokat, amiket taníthatnak. Theológiát végzett if- jakra készen vár a munkatér, hogy az Egyház különböző tevékenységébe beálljanak. Orvosokra és ápolónőkre szintén azonnali szüksé" van. Később pedig, akár az első szabadsági idő alatt, akár máskor, a mi Missziói Tanácsunk készen áll, hogy speciális kiképzésben is részesítse a vállalkozókat. Kintlevő hittérítőinket az is bántja, hogy olyan kevés alkalmuk van a fiatalságunkkal való találkozásra, amikor elmondhatnák nekik, mekkora örömet találnak ők a szolgálatukban. Egyik fiatal munkásunk, akit nagyon nehéz helyre küldtünk, igy ir: “Igaz lélekkel elmondhatom, hogy a világon semmiért oda nem adnám ezt az alkalmat, hogy itt lehetek! Már maga az nagy kiváltság, hogy e roppant forradalmi átalakulás idején itt lehetek; de még nagyobb az az elhiva- tás, hogy rajtam keresztül crvakoroljon hatást a keresztyénség ezekre a változásokra!” A missziói mezőkről érkező levelek tele vannak ilyen bizonyságtételekkel. Sokszor olvasunk bennük ilyen kifejezéseket: “Nagyon szeretjük a munkánkat. Csupa öröm ezzel a néppel együtt dolgozni!” Pedig okának kell lennie, ha azt Írják, hogy örülnek annak, hogy ott lehetnek. És ez az ok az, hogy érezhetik és szinte szemmel láthatóan tapasztalják jócselekedeteik hasznosságát és Krisztusról való bizonyságtételük áldásait. Arról, hogy mindjárt odaérkezésekor pontosan milyen munkát végezhet munkásunk, nagyon nehéz volna igy általánosságban adni felvilágosítást. Sok függ az ottani munkások számától, beosztásától. Az első időt minden missziói munkás igazi “inaskodásban” tölti el. Általában nagy átalakuláson ment át a misszionáriusra váró feladat is az utolsó években. Ma már mindennél fontosabb az alkalmazkodási képesség, az együttműködésre való hajlandóság és a végtelen türelem. És bár még teljesebb mértékben van szükség speciális munkakörben való képzettségre, éppen ilyen fontos az is, hogy a munkás képes és hajlandó legyen bármikor is megváltoztatni működése ágát. A hittérítő nem annyira igazgatója, mint inkább egyeztetője és tanácsadója az egész munkának. Tisztában kell lennie azzal, hogy az egész Kelet átalakulási folyamatban él. Készen kell tehát állania arra, hogy működése módszereit a helyi szükségletekhez és körülményekhez hozzá alkalmazza. Minden munkájának főcélja természetesen az, hogy keresztyén bizonyságot tegyen. Az Egyház sorsa ettől függ; máskép nem lehetne méltó Urához. Ezért a misszionáriusnak nem azonnal látható eredményeket kell várnia (bár nagy boldogság, amikor ezek is jelentkeznek), hanem türelmesen dolgozni annak a gyümölcsérésnek az érdekében, ami még kedvezőtlen körülmények között sem marad ki. Nagy és sürgős szükségünk van tehát olyan ifjakra, akik hajlandók azonnal munkába állani missziói mezőinken. Ne várjanak valami pontosan meghatározott mezőbe való hivatalos elhívásra, sem arra, hogy minden elképzelhető kérdésükre előre pontos feleletet kaphatnának. Tulajdonképpen nekik maguknak kell majd megadni a feleletet e kérdések közül a legtöbbre, ott kint a missziói mezőn, sokszor napról-napra változó életkörülmények között. Ezért hangsúlyoztuk azt, hogy rátermettségüknek egyik legfontosabb kelléke az a készség, amivel uj irányok felé tudnak fordulni, közös eljárásban hitben testvér szolgatársaikkal. Fiatal férfiak és nők számára ma sehol a világon nem nyílik szélesebb, tágabb kapu, látókörük kibővüléséhez nagyobb alkalom és életük számára reménységgel teljesebb feladat, mint a keresztyén világmisszió határállomásain, ez újkori “végeken.” Ifjak! a sorompó nyitva, a pályatér vár, a Krisztus hiv: “vegyétek fel az én igámat és találtok nyugodalmat a ti sziveteknek. Mert az én igám könnyű s az én terhem gyönyörűséges!”
