Reformátusok Lapja, 1950 (50. évfolyam, 8-24. szám)

1950-05-15 / 10. szám

10 REFORMÁTUSOK LAPJA hogy az ő munkaköre azóta sem sokat változott: mert farkas a bűn, akol az egyház, tudatlan té­velygő bárány az ember. Aztán elhallgatott. Sokáig ültünk csendesen, áhitatosan. Firtos felől virágillatot hozott a szél. Nektárt izzadtak a virágok. Béke ült a világon. Olyan jó volt vissza álmodni a ragyogó gyermek-emlékeket. Este lett, mire hazamentünk. Talán ezen a napon kezdődött az én mély barátságom Nemes tiszteletes úrral. Abban az időben ő volt az én tanitóm, testvérem, lelkiapám. Örömben-bánat- ban mindig együtt voltunk. Együtt jártuk a templomokat, temetőket. Ha pénzre volt szüksé­gem, azt adott, ha csüggedtem, bátorított. Hű­séges nemes barát volt Nemes tiszteletes ur. Egy alkalommal beteg lettem. Egyedül vol­tam a paróchián. Hideg, csípős tavaszi napok voltak. Fáztam még a takaró alatt is. Reggel arra ébredtem fel, hogy jó tűz dorombol a kály­hában, friss kávé illat terjeng a levegőben. Ne­mes tiszteletes ur gyújtotta meg a tüzet és ő készített reggelit. A másik faluból jött át, hogy ezt megtehesse. Aztán mindennap megismételte, mig meggyógyultam. És ezt megtette másokkal is. Ha vihar közeledett és izzadó székelyek sza­kadásig küzdöttek, hogy mentsék a termést: oda- állt közéjük és megperdült a kéve, amint a het­ven éves tiszteletes magasan felhajította a bu- zásszekérre. Csudálatos, hogy mennyi módon és alkalommal tudott segítség lenni az élete nekem, másoknak és mindenkinek akik ismerték őt. Mikor el kellett menekülnöm, az volt a leg­nagyobb bánatom, hogy nem tudtam tőle elbú­csúzni. Pedig már jó ideje én őrködtem a falu csendje felett. Azon a vészes éjjelen, amikor utoljára jártam a kicsi székely falu utcáin, a vigyázok félre akarták verni a harangokat. Nem engedtem meg nekik. Eszembe jutott a sok kicsi emberfióka a meleg ágyban és az öreg Nemes tiszteletes. Mi lesz ha felrettennek? Lehet hogy reggel már nem lesz idő a menekülésre, de úgy se mozdulok, őrzöm a falu és az öreg lelkész álmát. Lehet, hogy reggel neki is pusztulni kell, de legyen jó tiszta álma, hiszen biztosan ott van a fejedelem rétjén, ahol virágok csilingel­nek és aranyszőrű báránykák táncolnak körü­lötte, amig fújja fűzfa-furulyáját.... Mind közelebb hallatszott az ágyuk dübör­gése. Az ég alját véres tüzek fénye festette pi­rosra. Valahol ég az emberek háza, békessége, élete, — talán reggelre ideér a pusztító túzvi- har.... Aludj csendesen Józsi bácsi, — mondo­gattam. Egy csendes éjszaka öreg korban ara­nyat ér.... Reggel búcsú nélkül menekültem el. Nem tudtam elbúcsúzni, mert akkor én is ott marad­tam volna.... Hosszú évek múlva hallottam felőle. Jött a hir, hogy beteges Nemes tiszteletes ur és hal­doklás az élete. Feleségét eltemette és ő is már csak haza vágyik, a csendes temetőbe. Nemso­kára jött a hir, hogy meghalt. Utolsó szavaiban engem is emlegetett. Aludj csendesen Józsi Bácsi! Jó öreg Nemes tiszteletes ur. Tudom, hogy hol pihensz. Ott a szőlő táblák felett, ahonnan messze lehet látni. Ott derékig nő a fü és tövében kicsi nyulak alusznak csendesen. Ott pihensz feleséged mellett, nem messze só­gorodtól, akinek fejfájára ezt vésette a test­véred: “Nem elég egy élet, megsiratni téged.” Neked is valami ilyent kellene írni a fejfádra, de olyat, hogy ne csak sírjunk rajta, hanem mosolyogjunk is. Jó volt, hogy olyan szépen él­tél és ott pihenhetsz fent a temetőben, ahol tavaszi északákon csillagok palástja hull rá a sírokra. ESTI CSITITÓ Csitt! Elő ne hozd ma szenvedéseid. Hány csillag néz az égből vissza rád? Többről tudnak, amennyit szólna szád. Hitetlenül valahogy el. ne hidd, Hogy senki nem számlálja könnyeid. Szived csak néma számadás legyen, Van szem, mely rajta így is elmegyen. Az átkot oltsd ki, mint kormos tüzet, Majd fizet az, ki egyszer megfizet. Zárt öklöd simúljon tenyérré szét, Máskép meg nem fogod az Ő kezét. Ne bánd, hogy porba hull így fegyvered, Mi az Övé, az O kezébe tedd. Ne hadakozz már többet nélküle. Minden fiáért vív a hű szüle. Kegyelmére add meg szegény magad. Ne félj, hogy ilyen árvát megtagad. R. Berde Mária “Emberek, akik nem éppen istentelenek s egy keveset tudnak a hitről, szeretnek ártatlan asztali csevegést folytatni az örökéletről.” (Kálvin, Az Evangéliumi har­mónia kommentárjában.) * “Jézus meg volt győződve messiási mivol­táról — ez nem kétséges. Különben nem lett volna más, mint csaló és szélhámos — nem csi­nált volna történelmet és nem alapított volna vallást, mely immár csaknem két évezrede fenn­áll és 500 millió hívet vallhat magáénak.... Egy vallás, melynek milliók a követői, nem alapul­hatna szándékos csaláson.” (Klausner József, a jeruzsá- lemi héber egyetem tanára.

Next

/
Thumbnails
Contents