Reformátusok Lapja, 1950 (50. évfolyam, 8-24. szám)

1950-05-01 / 9. szám

14

REFORMÁTUSOK LAPJA

SZENTMIHÁLYINÉ SZABÓ MÁRIA

LORÁNTFY ZSUZSANNA

A magyar reformáció legnagyobb női alakjának regényes élet-története

MÁSODIK RÉSZ:

• • ••

^fldasvriCL

Pattogva, zizzenve pörkölődtek a gallyak. Kékes lángocskák futottak végig rajtuk. Recsegés árulta el, hogy már a hasábok felülete is tüzet fogott. S végre, Györgynek irtózatos hosszúnak tetsző percek után, félj aj dúltak a nagy fenyőtömbök. Az erdő illata terjengett a nagy udvarban. Aztán sziporkázó csillaghullás kisérte a lángok felnyelvelő lobogását. Magasra szökkenő, kékes virágokból egyre ömlött, hullott és szállt a vörös tüzlepkék áradata. Recsegett, ropogott a nagy farakás és halvány füst indult a sötétedő ég felé.

György a máglya mellett állt. Nézte a tüzet s úgy érezte, mintha valami titokzatos hatalom kiragadná a fejérvári palota udvarából. Mintha elszáguldana vele az idő paripája beláthatatlan messzeségek felé. Ismeretlen hangok, soha nem hallott énekek zengtek feléje, aztán újra elveszett a csodálatos dallam. De egy asszony arca visszamaradt a sötétben guggoló alakok arca közül . . .

Aztán tábortüzek tünedeztek. Nyirkos éjszakákban magát is látta már, ahogy, katonái nótázó kedvétől idegenül, haza gondol, asszonyára és gyermekeire. S végül a szalontai győzelem után kigyuló örömtüzeknél melegedett a szive. Tudta, hogy lángjuk bevilágit Váradra. Tudta, hogy asszonya is győzelmüket ünnepli a sötét éjszakában felszálló, apró csillagokkal együtt.

Mindig, mindenütt csak Zsuzsánna lebegett a tüzekből kiszálló gondolatok felett. Zsuzsánna, akit be akartak szennyezni az aljas támadók.

OROK TARSAK

Kirántotta hóna alól a gunyiratot. Undorodva vetette a tüzbe. Belekapott egy láng és azonnal felfalta. Csak a címlap dacolt még a tűzzel. Ráöltötte izzó nyelvét a dühét csillapító férfira. A frigyládát nekitüzesedett asszonyalak húzta a levegőben. Aztán ez is eltűnt. Elröppent a fekete papirmaradvány az erősödő szellőben.

— Ide, mindet, valamennyi van!

Tépte, ragadta a közelállók kezéből a feléje nyújtott könyveket. Olyan kéjjel dobta a lángba, mintha ellenségeit ölné rendre, saját kezével. Nem tűrte, hogy más ítélje halálra az eddig rejtegetett könyvet. Tulajdon szemével akarta látni a megsemmisülést, maga akarta érezni, hogy menthetetlenül lendíti erős marka a mindent megtisztító, mindent felemésztő szeretet tüzébe.

Fejérvár utcáin összefutott a nép. Harangok félrevert bongása hozta hírül, hogy tüzet vél a fejedelmi palotában a lakosság. Messze falvacskák lakosságát riasztgatta az égre festődő lángnyelvek fényre. De Erdély népe már nem sokáig félt, ha ilyesmit látott. Nem gondolt menekülésre, nem hagyta el meleg vackát Valami nagy megnyugvással fészkelődött beljebb és jobban magára húzta a színes, cserge takarót. Legfeljebb annyit érzett, ha szavakba formálni nem is tudta volna:

— Ha tűz van, majd eloltja valaki. Ellenséget meg távoztat Erdélytől Rákóczy-apánk.

Zsuzsánna csak negyednap értesült a tűzről. Mikor Deésről visszafelé igyekezett, egy jobbágy kunyhója előtt kisleányka guggolt. A csatlósok félre akarták tolni, de a gyermek kirohant az útra s integetni kezdett a kocsinak. A lovak megtorpantak. Zsuzsánna kihajolt s észrevette a visitozó gyermeket.

Megállittatta hintóját. Szoknyáját megemel