Reformátusok Lapja, 1950 (50. évfolyam, 8-24. szám)
1950-05-01 / 9. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 15 ve, kiszállásra készült. Barcsay Ákos már nyitotta is kétfelé az ajtót. — Mi baja a gyermeknek? — Annyira siránkozik, hogy nem értem a szavát. Csak annyit sejtek, hogy megijedt valamitől. Zsuzsánna kiszállt és hátraszólt Zsófiának is: — Jöszte, kis lányom! Lássuk, mi baj vagyon? Zsófia elfintoritotta arcát. — De hiszen ez egy jobbágy gyermek. Zsuzsánna szive megvonaglott. Napokig azt hitte, közelebb hozta a közös öröm szivüket egymáshoz. De most újra érezte, hogy valami áthatolhatatlan ür tátong közöttük. Mégsem akarta keményebb szóval megzavarni a kezdődő közeledést. Megsimogatta a leányka selymes arcát. — Ez a gyermek testvéred Krisztusban, Zsófia. Ha igazán hiszed a Megváltót, azon- képpen, ahogy azt hinnünk kell, tudod, hogy kicsinybe és nagyba maga lelkét lehellte a Teremtő. Lehajolt és keblére ölelte a gyermeket. S most megtörtént a régvárt csoda. Á siró leányka elhallgatott. Úgy simult Zsuzsánna keblére, mint valamikor saját gyermekei, mint nem is olyan régen kicsi Ference, vagy szerelmét valló nagy fia. És megtalálta a bizalommal hozzá- hajló arcocskában azt a szempárt is, melyet örökre lezárt egy szörnyű éjszakán. Mária húga szemének mása világitott feléje. Zsuzsánna úgy indult a kunyhó felé, mintha virágokon lépdelne. Pedig könnyű, tavaszi eső járt előtte és tócsák csillogtak a kövek között. S a kunyhó ajtaján meghajtott fővel lépett be. Segítséget akart hozni, de már csak utolsó szeretetmunkát adhatott. Csonttáaszott fiatalasszonny üveges szemét fogta le szelíd ujja. S másik kezével magához szorította a leányka fejét, hogy ne láthassa anyja eltorzult vonásait. Szétnézett a kunyhóban. Megfeketült kereszt függött ferdén az ablak felett. Levette és a halott keblére tette. S ebben a pillanatban észrevette, hogy Zsófia meghajolt fővel, parányi mozdulatokkal, keresztet vetett magára. Nem fájt most neki, hogy félesztendei munkája összeomlását látta. Megsimogatta kimenőben leendő menye kezét és szánalom hasogatta a szivét. Nem lehet, még nem lehet kívánni, hogy elforduljon attól, amiben nevelték. Nem lehet erőszakkal kitépni szivéből a belenevelt hitet, mint ahogy nem lehet kiirtani egy kézből a megszokott mozdulatokat. A siró gyermek halkan szepegett. Könnyei már átnedvesitették a fejedelemasszony ruháját. S most egyszerre megmozdult Zsófia keskeny keze. Kinyúlt a gyermekért: — Adja nékem, édesanyámasszony. Besározta szép ruháját. Mélyen nézett a leányka szemébe Zsuzsánna. Kereste és megtalálta benne azt, ami megvigasztalta. Gondosan' igazította el karjában a gyermeket. — Vigyázz rá, leányom. És, ha ennekutána ezt a gyérmeket látod, mindig gondolj arra, hogy Isten előtt valamennyien testvérek, az ő irgalmas szivének gyermekei vagyunk. Ákos fiam! Úgy látom, ez a szegény jobbágy özvegy katholica volt. Gondoskodj róla, hogy illendően eltemessék a monostori atyák. A kislány felsírt Zsófia karjában. Iszonyodva motyogta: — Tűz van . . . Tűz van a palotában! Zsuzsánna felébe hajolt. Megrázta vékony vállát és ébresztgető szóval vigasztalta: — Nézz körül, lelkem. Nincs tűz és te jó oltalomban vaf>y. Micsodás tüztől ijedtél meg? A gyermek tágranyitotta szemét. A hintó már megindult. Himbálva ringatták a kékbársony párnák. Mintha múltban keresgélt volna, úgy mondta: — Tennap, vagy tennapelőtt . . . Tűz volt a fejér vári palotában ... És ides még azt sem látta! Ides még azt sem látta! Zsuzsánna képzelődésnek érezte ezt az állandóan visszatérő panaszt. De a hazaérkezés örömében mégis eszébe ötlött. Urához simulva megkérdezte: — Csak nem volt valami baj? Úgy hallottam útközbe, hogy tűz volt a palotában. György simogatta felesége arcát. Nem vette észre, hogy az idő már megkezdte munkáját a szemek alatti ráncokban és a homlok bársonyos simaságán. Ő csak a gyermek Zsuzsánnát látta s annak felelt most nyugtatgató szóval. — Örömmáglyát gyujtattunk, fiunk tiszteletére. Tán azt vélték bajthozó tűzvésznek a környéken? Igaz, hogy igen derék máglya volt. Bécsig látszott annak a füstje. XXIV. Unottan üldögélt kihallgató termében a császár. Szép vonásai minduntalan ásítással küz- ködtek. De Eszterházy nem kegyelmezett neki. Tövéről-hegyére ismertette Rákóczy kívánságát. — Úgy írja, feleségéről valami gyalázkodó könyv adatott ki. Követeli, hogy adjuk ki az Íróját. Gépiesen rajzolgatott plundrája selymén a császár ujja. Fáradtan biggyedt elő vastag, Habsburg-ajka a kacskaringósan fel s alá sodort bajusz alatt: — Adjuk ki. — Igen ám, de a monostori atyák a tettesek. Azok pedig az erdélyi fejedelemség alá tartoznak. Bajba kerülnek, ha megnevezzük őket. Most ^ már feltartóztathatatlanul ásított a császár. Éles metszőfogai vicsorítottak a haragtól. Felállt és indulni készült. — Hát akkor ne nevezzük meg őket! (Folytatása következik)
