Reformátusok Lapja, 1949 (49. évfolyam, 1-8. szám)
1949-01-01 / 1. szám
10 REFORMÁTUSOK LAPJA — Tessék csak tovább olvasni, — mondja nekem Mari. Igen érdekes. Tovább olvasom: “És monda Naómi az ő két menyének: Menjetek, térjetek vissza, kiki az ő anyjának házához. Cselekedjék az Ur irgalmasságot veletek, amiképpen ti cselekedtetek a megholtakkal és én velem.” Gubásné elővette a bibliáját és lassan, magában olvasta utánam. — Csak tovább, — biztat a fiatalasszony. Újra hozzáfogok: “Ruth pedig monda: Ne unszolj, hogy elhagyjalak, hogy visszaforduljak tőled. Mert a hova te mégy, oda megyek, és ahol te megszállsz, ott szállók meg; néped az én népem és Istened az én Istenem. A hol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az Ur akármit, hogy csak a halál választ el engem tőled.” GYERMEKÜNKRŐL VAN SZÓ Rovatvezető: ifj. Dr. Gyökössy Endre Aki nem tudja miért kapott ki Péterke reggel apukát játszott. Mivel mindig úgy látta, hogy apja, ha elmegy édesanyjával és vele, kihúzza az előszobaajtóból a kulcsot és zsebreteszi, — hát ő is kihúzta és zsebretette. De hát az a “zseb”. Egy bizonyos, hogy mikor édesanyja kereste a kulcsot, már nem volt benne. Persze mi történik ilyenkor? Anyuka dühöng, kiabál: hol a kulcs? Azonnal add elő a kulcsot!! Mivel nem tudja, már csattognak is a pofonok. Péterke bőg s mikor végre édesanyjának is eszibe jutna az egyetlen, ilyenkor okos megoldás, hogy türelemmel segitsen gondolkozni a gyereknek, — Péterke csak maszatos képét dörgöli és már semmiképpen nem megy a gondolkodás. — No, megállj csak, majd ha hazajön apuka, mit kapsz te tőle! Csattog tovább az anyai fe- nyités, szóval, meg tettel is. Péterke újra és még jobban bőg, de ez a kulcsnak nem használ. Anyukának sem. Péter kének legkevésbbé. Szivében ott vibrál a félelem, de a játék felejteti egy kissé. Egyszer csak hallja ám édesapja hangját: — Péter! Péter! — Boldog örömmel szalad s ugrana apja nyakába, de az komor arccal várja. (Hogy micsoda komor képeket tudunk mi ilyenkor vágni.) — Hol a kulcs!? Hallod!! Hol a kulcs!!! Azonnal ideadod a kulcsot! (Természetesen tudjuk. hogy nem tudja ideadni, de azért nagy bölcsen kiabálunk.) Péter csak áll és nem is érti egészen az ügyet, mert már régen volt reggel! — No, add csak ide a kezed! Melyik kezed volt?! — Piff, paff! Péter újra bömböl és nem érti: mert egyszer ezért már kikapott, édesanyja megverte. Ő szentül hitte, hogy az ügy ezzel befejeződött és miért is kap ki: hiszen ő csak ugyanúgy “csinált”, ahogy apuka szokott! Tehet Behajtottam a könyvet és az asztalra tettem. Mari felvidulva nézett reám. — Lássam, hol van az megirva, — mondja kételkedő hangon. — Itt, ni! — mutatom neki a helyet. Érdekes történet. Olvasd el az egészet. — Megpróbálom. Nagyon szeretek olvasni. A következő vasárnap tisztelet után az öreg Gubásné az irodám elé somfordáit. — Hogy tetszenek lenni? — kérdem tőle, a- mint bemegyek, hogy letegyem a palástom. — Köszönöm, jól! — feleli mosolyogva. Ma reggel a menyem is elment a templomba. — Igazán? Örvendek neki. Fölveszem a kabátomat és kiindulok. — Tiszteletes ur! — szólít meg Gubásné suttogó hangon, — egy ábécés könyvet szeretnék vinni a menyemnek. ő arról, hogy .lyukas a zsebe? Nem érti az egészet, csak azt, hogy vele: igazságtalanság történt! Mert jól vegyük már egyszer észbe, nem az a lényeg, hogy mi, szülők, véljük igazságosnak a büntetést, hanem az, hogy a gyermek annak érzi-e! Persze előfordul, hogy úgy ad egy-egy apa nyaklevest gyermekének, hogy árva szót sem szól hozzá. Éppen csak folyósítja hazajövet az édesanya által utalványozott pofont. A gyermek pedig semmi összefüggést nem érez már a reggeli cselekedet és az estéli büntetés között. Ha tudnák a szülők, mit gondol róluk iyenkor gyermekük! Egyelőre meg sem merem írni. De van olyan változata is az “ügy”-nek, hogy a kisgyermek könyörög édesanyjának: hogy ne mondja meg apjának. Az anya unja a gyerek nyafogását és megígéri. Mégis az édesapa a vacsoránál mindent tud már. Hej, édesanya, ha olvasni tudnál akkor gyermeked szemében! Édesanyám: hazudott, becsapott, nem lehet benne hinni, rossz, nem is hiszek neki többé. Nagy dolog ám az adott szó! (Majd erre visszatérünk.) Aztán például olyasmi is megesik, hogy Péterke a nagy ollóval megnyirja a szőnyeget. Apja szó .nélkül nekiesik és elveri. (Hát ilyesmiért már igazán meg kell, rettenetes stb.!) De hát nézzük csak: 1. Mikor mondta Péterkének, hogy a szőnyeget nem szabad megnyirni!? 2. Nem régen megnyirta Péterke haját az ollóval és mikor Péterke sirt, igy biztatta: “ne sírj, még szebben nő ki.” Nos: Péterke meg akarta a szőnyegen is próbálni, azt akarta, hogy a kopott szőr helyett szebb nőj jön, ő örömet akart szerezni — s most meg verik. Milyen rettenetesen igazságtalanok is a felnőttek! Röviden: magyarázat nélkül sose büntessünk! Mindig kérdezzük meg: miért tette. Olykor meg- hatóak az “inditóokok”. Sose tegyük el a büntetést későbbre! Sose kapjon ki kétszer egy dologért. A veréssel nagyon csínján bánjunk s tudnunk kell: minden büntetés csak akkor lesz áldás, ha előbb a gyermek szeretetét bírjuk s ha a gyermek is érzi: igazságosan büntetik.
