Reformátusok Lapja, 1949 (49. évfolyam, 1-8. szám)
1949-01-01 / 1. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 11 A LÉLEK ÚJÍTJA A HITET Irta Marsaiké József pocahonlasi lelkipásztor Az Anyaszentegyháznak ma is legnagyobb feleló'sségű munkája a reformáció, ami éppen nem befejezett tény, tehát nem múlt, hanem állandó jelen. E munkában egyetlen és legfőbb tanácsadó a bűnt mindig szégyenlő, a bűnt tehernek tartó, a bűntől mindig szabadulni és szabadítani akaró Lélek, az Isten SzentLelke. Sok más problémánk mellett és között talán legfontosabbá ez a kérdés nőtte ki magát: miért van az, hogy az Egyház mai reformációjának, az élő s munkálkodó Lélek e nemes munkájának, mi nem főszereplői, hanem csak itt-ott, helyenként csetlő-botló statisztálói vagyunk? Miért van az, hogy bennünket egyáltalán nem bánt napjainknak az a tragikus megismétló'dése, hogy egyenként, családonként, sőt gyülekezetenként a Sátán örökké forgó rostáján aláhullunk a lelki halál sötétségébe, mint hitvány búzaszemek, mik igy nem remélhetnek jobb sorsot az örökélet szérűjén, mint megégettetést?! Pedig nagy bűn ez a felelőtlenség, mely igy bennünk és általunk a kikerülhetetlen vég felé hagyja sodortatni jobb sorsra érdemes énünket. E felelőtlenségnek hétpecsétes titka pedig ez: a mai embernek kevés találkozója van Istennel, mert, az ünnepeket lekési, a sákramentumos alkalmakra nincs elkészülve, a bünbánatot feleslegesnek tartja, — mert nincs ideje, mert üzletet köt, mert túlórázik, mert pihennie is kell, mert nyomorog, vagy mert nagyon jó dolga van. Egész csomó ilyen kifogással szokott előállani, pedig jól tudhatná, hogy ezekben és ezek által elkár- hozhatik. Ha gondolkozni kezdene, önmagától is rájönne erre. A nagy német gondolkozónak (Leibniz) bölcselkedése egészen átmelegedett, mikor az eszmék csúcsain Istent igy találta meg: “Ami lehetséges, az létezik is. Ahol szerető szív van, ott a szeretet lehetséges; tehát a szeretet is létezik. Az Isten lehetséges, ahol az Ő hatalma meglátszik; tehát van is Isten, mert e világon minden az Ő hatalmáról beszél!” Egy másik nagy elmélkedő (Kant) viszont a csillagos égre mutatott, melynek tömérdek csodáját senki mással, csak Isten hatalmával lehet megmagyarázni. De a világ eszmei csúcsairól tekintsünk le a völgybe is, a fájdalmak mélységeibe, hol a nagy beteg szenvedő Jób sebekkel teljes ajkain nem átok, hanem a legszebb bizonyságtevés születik: “aki megsebzett, majd be is kötöz.” A Lélek aztán, aki ilyen személyes kapcsolatokat sürget mi közöttünk és az Isten között is, felvisz bennünket a Golgothára és megmutatjá nekünk, hogyan mozdult meg amaz első nagypénteken minden részeiben a föld, hogy aztán nagy hirtelenséggel minden részeiben lecsendesedjen. Megmutatja nekünk ott a minden fényét elvesztett, majd újra teljes fénnyel kisütött napot, — mert e kettőségben ama másik, szent kettőségre akar bennünket figyelmeztetni az Isten: sajnáltam amaz egyszülött Fiamat, de megvigasztalódtam a bűneiből megváltott emberben! — Ha e lelki magaslatokra elérkezünk a minket vezető Lélekkel, akkor birtokosai lehetünk e boldogító hitnek: sorsunk egy és elválaszthatatlan Azéval, Aki miatt újra kisütött reánk a nap, Akinek halála révén mi uj életlehetőséghez jutottunk, sorsunk tehát egy a Krisztuséval és életünk elválaszthatatlan az Övétől. Ez a hit senki számára nem teszi teherré a keresztyén életformát, ellenben megóvhat sokunkat attól a könnyelműségtől, hogy csak esetenként történő adakozásunkban, a hetenként egyszer tartott Istentiszteletben és az azon való részvételünkben lássuk a mi egyháztagságunk komolyságát. Isten meg akar vigasztalódni a mi életünk folyásában. Ez a sorsfordulat az, amit számunkra a kereszt hozott. Ezért legyen minden életnek az útjelzője tényleg a kereszt, a róla való beszéd pedig töltse ki életünk legeirej tettebb zugát is. De ahogy Luther hangsúlyozta a wormsi * birodalmi gyűlésen (1521.): a keresztről való bizonyságtevéskor senki ne hangsúlyozzon semmi emberi érdemet, mert a kereszthez semmi emberi érdemnek nem szabad tapadnia! Keressük hát fel az önmagát imádó embert: munkahelyein, a műhelyekben, a politikai zöldasztalok mellett, az ekeszarvánál, a tüzes vasat izzasztó kemencéknél, a boltokban, az utcákon, a földön, vagy a levegőben, megnyitva a kunyhók vagy paloták ajtaját, — és tegyük hallhatóvá számárá az első parancsolatot: “Én vagyok a te Istened!” Aztán tanítsuk meg a 33. zsoltárra: “Ő szólott és meglett, parancsolt s előállott!” így hát senki ne dicsekedjék a maga mivoltával, pályafutásával, tudásával, testi vagy szellemi erejével, mert mint mindennek, úgy ezeknek is végső oka az Isten, aki teremtette ezt a világot és abban az embert is és mindent ami emberi. Mindenütt, tehát a virág színében, a buzaszem erejében, a gyermek meleg mosolyában, a lélek tisztaságában, a szív szeretetében Isten működik, Isten uralkodik helyettesithetetlenül. Mekkora vigasz ez azoknak, akik a bánattól, szomorúságtól, szenvedésektől akarnának szabadulni! Ezeket a lelket szorító köteleket el nem szakíthatja senki más, csak Isten. Teljesedjék hát meg hitünk ebben a fenséges tudásban: Isten soha nem késik kimondani ezt a vigasztaló szót: “Én újra megváltalak!” Ez a hit adhatja azt az Istenfélelmet, amelyik sohasem jelent szolgai megaláztatást, hanem mindig érzelmi szabadságot. Ezt az Istenfélelmet kell állandósítani a világ bizonytalankodó lelkében. Ez a személyes reformáció ma. Ez a hitmegujitás olyan időkben, mikor pazarló emberiségünk, mint modern tékozló fiú, legkönnyelmübben lelki kincseit szórja szét. Marsaiké József lelkész.
