Reformátusok Lapja, 1949 (49. évfolyam, 1-8. szám)
1949-01-01 / 1. szám
REFORMÁTUSOK LÁPJA i 5 ■ zeti kormánnyal, de a kommunistáktól még jobban félnek, erőszakoskodásaik és külföldi alárendeltségük miatt. Harmadik párt pedig nincsen, hogy az hozná nekik a szabadság programmját, úgy amint azt a két évvel ezelőtt elfogadott nemzeti alkotmányban körvonalazták. Kisebb méretekben egész Ázsia területén működnek azok az erők, miknek legnagyobb megnyilatkozásait Khinában láthatjuk. A pekingi Yenching egyetem dékánja nem rég azt mondotta, hogy “ez Khina legsötétebb órája”. Volt ebben az országban már sok forradalom, de mostani harcuk minden eddigitől különbözik. Nemcsak a khinai nemzet, hanem a khinai kultúra fennmaradása is kockán van. Ebben a sötét helyzetben kell a khinai keresztyén egyháznak a maga bizonyságával előállania. A "végbeli vitézek" ’ A végeket ellepő sötétség közepette annál bátoritóbban hat reánk a végeken küzdő vitézek szelleme. Egyforma az mindenütt: Indiában, a Közel-Keleten, Kelet-Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában. A “végbéli vitézeknek” ez a szelleme, az ő keresztyén bizonyságtételükben, igazi ifjúi tűz, ami egyaránt megragadja az években előrehaladottakat és a missziói tapasztalásokban még csak rövid időt töltött kezdőket is. Fiatal benszülött diákok újabb és jobban ki- elégitő életutakat keresnek. Egyszer a régi felfogások ejtik őket rabul, máskor meg veszedelmes eretnekségek. Lelki és eszmei áramlatok elelsodorják őket. A keresztyénekre vár az a feladat, hogy lázas keresésüket teremtői és megváltói célok felé irányitsák. “A keresztyén diák azonban, mint korunk minden más diákja, nagyon hajlamos arra, hogy rendíthetetlenül higy- jen egy tervszerűen kiépitett társadalom lehetőségében, és abban is, hogy az erkölcs csak viszonylagos fogalom. Mindkét eszmekörben köny- nyen meg tudja környékezni a kommunizmus.” Az indiai Madrasban, a Keresztyén Irodalmi Társaságban mondották ezt. Vájjon mi az oka annak, hogy forradalmi eszmék mindig különös vonzóerővel birnak a ta- nuló-ifjuságra, kivált missziói területeinken? Indiai theológiai szemináriumunk egyik tanára ezt azzal magyarázza, hogy a kommunista világfelfogás inkább az életnek megfogható és határozott problémáival törődik, amilyenek az élelem, a ruházat, a lakás; a történelemnek könnyen áttekinthető magyarázatot ád, amikor élesen szembeszáll az imperiálizmussal és a gyarmatosításokkal; és kalandos, áldozatokat kivánó életre hiv. íme, a végek életének szükségterületei, amiket csakis megfelelő kielégítéssel szolgálhatunk. Rendkívüli alkalmaknak és azokra bátor felajánlkozásoknak lelkesítő példáival találkozunk a végeken. Valóban, a Szentiráson és hitünk nagy áhitat-klasszikusain kívül nincsen háláda- tosabb olvasmány, mint hittérítőink levelei, miket a végekről írnak. Mikei írnak a végbeli vitézek? “Akkor este mind odagyültek a missziói állomásra, hogy velem találkozzanak. Első benyomásom az volt róluk, hogy inkább hasonlítottak napszámosokhoz, mint kollégiumi tanárokhoz; pedig ezektől az emberektől, akiknek amerikai mértékeink szerint alig van valamijük, mily sokat fogok én még tanulni! Ezek az emberek, akik füvön éltek, hogy éhen ne haljanak, bizonyságot tettek előttem arról, hogy örömöt és olyan békességet találtak, ami minden értelmet fölülhalad. Rettenetes dolgokat hallunk tőlük; szavak nem tudják azokat visszaadni. De bár a mi hitünk is akkora volna, mint az övék!” “Keresve sem lehetne jobb időt találni munkánk elkezdésére, mint a mostani”, — Írja a másik. “Nem várhatunk. Nem szabad várnunk, mert hamarosan már késő lesz. Krisztus parancsa különben is az, hogy MENJETEK, nem pedig az, hogy várjatok. Boldog vagyok, hogy hallgattam az Ön biztatásaira és eljöttem ide; bár nem egyszer oly tehetetlennek érzem magamat és anyányira felkészületlennek ekkora feladatok elvégzésére. De meg lehet győződve arról, hogy a lehető legjobbat megtesszük, ami tőlünk telik, hogy kiküldetésünkre méltóknak találtassunk.” Mit fogunk nekik válaszolni mi? — Az Előrehaladás Programmja, aminek a végrehajtásán Nemzetközi Missziói Tanácsunk most dolgozik, kiváló alkalmakat nyújt az itthoni gyülekezeteknek arra nézve, hogy ténylegesen részt vehessenek abban a bizonyságtételben, amit a végbeli helyek végeznek a világ anyagi és szellemi szükségleteinek kielégítése érdekében. Lelkészeinktől már is érkeznek be hozzánk olyan jelentések, hogy milyen örömmel vállalta el gyülekezetük egy-egy misszionáriusnak egészben vagy részben való eltartását, — miután előbb teljes mértékben megfizette az “apportionment” néven ismert missziói járulékokat. Mások a kórházi munkának a támogatásában találnak különös örömet; ismét mások a lelkészek, vagy tanárok vagy diákok ellátásában segitik Tanácsunk pénztárát. Az Egyház lelki egészsége megköveteli, hogy törődjünk a “végekkel”. Urunk uralkodói felsége megkívánja, hogy az Egyház missziói Egyház legyen. A keresztyén hit világmissziói munkájában végzetes visszavonulást csakis úgy kerülhetjük el, ha az Egyház népe e két tényt sohasem téveszti el szeme elől. A végek első feladatkörét misszionáriusaink és az ő munkatársaik végzik el. A végek második feladatkörét azoknak kell ellátniok, akik náluk sokkal biztonságosabb és kényelmesebb helyeken: idehaza élnek. Ha székesegyházak ragyogását kergetve elfeledkezünk az utisáirak fontosságáról, akkor elsikkasztjuk a Krisztusban való élet és vilácrossáa titkát.
