Reformátusok Lapja, 1949 (49. évfolyam, 1-8. szám)
1949-04-15 / 8. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA AZ ÁLDOZAT Irta: Csia Kálmán lelkész Magyarország szétszaggatott testének egyik haldokló véres darabja Erdély. Titokzatos őshazája ez a föld Csaba királyfi székely népének. Ez a jó magyar fajta évszázadok óta “porlik mint a szikla, népek harcának zajlő tengerén.” Maholnap talán csak az égi Csaba utján lehet eljutni hozzájuk. Ragyogó csillagok országútján, mert a földi vér áztatta utak, jajgató fenyvesek között, a csíki, udvarhelyi, marosmenti kis temetőkhöz vezetnek csupán. Hol nagy titkokat rejtegetve őrzik a holtakat és hősöket a szomorú- füzek és akik alattuk pihennek, ott várják a feltámadást. Akik onnan szakadtak el, bárhová viszi őket a végzet, örök szerelmesei maradnak Erdélynek. Valami mély varázs ejtette rabul a lelkűket azon a földön. Talán azért, mert ott szent regékről susognak a fák, furulya sir a csendben és pász- toftüzek gyulnak az éjszakában. Talán azért, mert ott súlya van a beszédnek és a szavak mögött az ember életével áll. Amint itt ülök az Íróasztalomnál és kinézek a modern amerikai város egyik fényárban úszó utcájára, eszembe jut egy szép, szomorú, erdélyi történet. Állj meg egy percre, boldog, szabad amerikai testvér és hallgasd meg ezt a regét: A kéklő Kárpátok alatt, két hegy között, mélyen a völgyben, rohanó folyó partján aludt a falu. Ha valaki a hegyekről lenézett a völgybe csillagos nyári éjszakákon, olyannak látta az egymáshoz bujt házakat, mint valami óriás nyájat, amely lassan a hegyfelé eregél.* A templom olyan volt karcsú tornyával, mint egy csillagos szarvú bárány, amint az erdő tövében nézi a mezőt és őrzi az övéit. A parti jegenyék pedig voltak a nyáj pakulárjai.* Hogy teljes legyen a ragyogó látomás, a hegycsúcsán emelkedő őrfenyő volt a pásztor, aki bokrétának a holdat tette a homlokára. Ennek a falunak békés, jóindulatú székelyek voltak a lakói. Maradék nélkül kálomisták. Lelkipásztoruk ebben az időben egy öreg prédikátor volt, aki már egynegyed-évszázad óta szolgálta Istent és a falut. Csendes, otthon ülő ember volt az öreg. Amióta emlékeztek rá a hívei, csak ritkán tett nagyobb utat, mint a paróchiá- tól a templomig. Minden nap pontosan akkor lépett ki az öreg paróchiából, mikor megszólalt a harang. Mire a harmadik harangszót is behúzták, átlépte mindig pontosan a templom küszöbét. Volt valami kimondhatatlanul ünnepélyes abban, ahogy végig sétált a falun. Amely ház előtt elhaladt, annak a lakói csatlakoztak hozzája és mire lassan a templomhoz ért, utána mint egy ünneplő hadsereg, felsorakozott Istennek házába az egész gyülekezet. Nem voltak ellenségei, se jóbarátjai. Egy kicsit szerették, egy kicsit sajnálták az emberek. Úgy tekintették, mint önkéntes remetét, aki száműzte magát a világtól és úgy állott Isten szolgálatába. Azon a napon, amelyről történetem szól, rettegés ülte meg a falut. Háború volt és a határszéli Erdély, mint mindig, most is ellenség prédája lett. Az őrfenyő, amely jóillatu nyári éjszakákon ügy nézett le rájuk, mintha pásztoruk volna: lármafa lett és tövig égett. A vigyázok gyújtották fel, amikor piros lett a völgybe rohanó folyó a sok vértől és égő falvak keserű füstjét hozta feléjük a szél. Mikor a rabló hordák megjelentek a falu határában, felsikoltott és végig sirt a templom harangjának a hangja, a megrettent falun, mint galamb, amelynek szivét vércse tépi ki. Mire az első házak lángra gyultak, a templomban volt az egész falu. Alig hogy a lovasok a templomhoz értek, felzengett az Isten házában az ősi zsoltár: “Te benned bíztunk eleitől fogva”. A bezárt ajtó előtt a küszöbön állott palástosan az öreg lelkipásztor. Mint egy szobor, mint egy élő tilalomfa. Olyan lenyűgöző erő volt a tekintetében, amely lendületükben állította meg a véres, gyilkos fegyvereket. Megtorpantak a lovasok, mert az erő, amely kisugárzott a lelkész tekintetéből, csendet parancsolt a vértől és rablástól mámoros embereknek. A beállott csendben, tiz- percnyi kegyelmet kért hívei számára. Tizpercet amig elbúcsúznak egymástól és az életüktől. A martalócok lábhoz tették a fegyvert. Egy hangosan számlálta a perceket. Ott bent mindig halkabb lett az ének. Mikor eltelt a kegyelmi idő, parancsot adtak a lelkipásztornak, hogy nyissa ki az ajtót. De ő nem engedelmeskedett. Csak állott mozdulatlanul, keményen, mint az őrfenyők a hegyek csúcsain. Ott gyilkolták meg a templom küszöbén. Aztán újabb negyedóra telt el, mire bedönthették a nehéz tölgyfa-ajtókat. A meghalt ember tetemén keresztül rohamozták meg a templomot. De üresen találták azt. Elég volt az öreg pásztor halála által nyert idő arra, hogy a templom hátsó ajtóján keresztül elmeneküljön a nyáj a sötét rengetegbe. Oda, ahol szövetségeseik voltak a fák, a sziklák, a barlangok és elrejtették őket üldözőik elől. Ha valaki jóillatu nyári hajnalon lenéz a völgybe, onnan ahol tövig égett a lármafa, ezüstös levelű szomorufüzet lát a temetőben. Az alatt alszik az öreg prédikátor és várja a feltámadást.... * eregél — lassan halad, pakulár — pásztorlegény. +------------------------------------------------------------f Jó Istenünk kegyelméből 2200 példányban megy lapunk hontalanságban bujdosó j magyar testvéreinkhez.-------------—-----,„4;
