Reformátusok Lapja, 1949 (49. évfolyam, 1-8. szám)
1949-01-01 / 1. szám
12 REFORMÁTUSOK LAPJA ISTEN SZÁMÁRA CSINÁLUNK KÖLTSÉGVETÉST HELYESEK VAGY HIBÁSAK LESZNEK-É EGYHÁZI CÉLKITŰZÉSEINK AZ UJ ESZTENDŐBEN? — Gondolatok az évi közgyűlések előtt — — Miért nem tartják fenn azok a kinaiak meg japánok a maguk egyházát? Miért kell azt nekünk fenntartanunk az ő számukra? — Kérdezte tőlem egyik atyámfiai, amikor gyülekezetükben a missziói munkáról és abban való részvételünkről beszélgettünk. így feleltem neki: — Ahol már szervezett egyházuk van, ott legnagyobb részben csakugyan ők maguk tartják azt fenn. Egyik amerikai felekezetűnknek Afrikában már ötszáz önfenntartó gyülekezete van! Ám a missziói munka nem önfenntartó gyülekezeteken kezdődik, hanem ezekkel végződik. Amig idáig jut: nagyon nehéz küzdelmeken kell keresztül mennie. Amikor a hittéritő megérkezik egy uj területre: ugyan ki fog neki segiteni munkájában? Ki tartja el őt is, családját is? Hol lakik, milyen eszközökkel dolgozik? — Amikor pedig már jól felszerelt missziói telepek működnek ezekben a távoli országokban: ki gondoskodik ezeknek költségeiről? A kórházakról, orvosokról, ápolókról, gyógyszerekről? Az iskolákról, ezek felszereléséről, tanitókról, sőt a növendékek ellátásáról?! Vagy hogyan szerzünk Bibliát számukra? Isten Igéjét le kellett fordittatni már több mint 1100 nyelvre, azt ki kellett nyomatni ezeken a nyelveken, oda kellett szállíttatni azokba az országokba, sőt még ott is embereket kell megbízni azzal, hogy széjj élj árván elterjesszék a Könyvek Könyvét. Ki fedezi mindezt a sok költséget? Ki más fedezhetné, mint azok, akik ma is tartják a kötelét annak a kosárnak, amiben az újkori Pálok Damaskusokból kiindulnak téritői útjaikra?! Csakis azokra számithat ma is az Isten Országa, akik magukra veszik az Ur utolsó rendelkezését és vagy maguk mennek ki a világnak szélső határaira vagy maguk helyett másokat küldenek, de ez esetben helyetteseikről ők gondoskodnak. Amint hogy ez nem is lehet másképpen. Ha én csakugyan nem a magamé, hanem az én Uramé vagyok, akkor az O ügyéről nekem kell gondot viselnem mindabból, amit Ő nekem pontosan evégre adott. A Genezáret-tava halakkal bővölködik, partjait virágok, erdők ékesítik, falvak és városok épültek körülötte, pezsgő élet folyt ott évezredeken át. A tavon keresztülfut a Jordán vize és ez tartja friss elevenségben mindezt az életet. Ugyanennek a folyónak a vizét a Holt-tenger nem ereszti tovább: magának akarja megtartani. Úgy megromlik az a viz, hogy sem benne, sem körülötte meg nem maradhat semmi élet. Halott világ az egész környéke. Urunktól jeleket kívántak a kételkedő zsidók. Adott is sok jelt, de még inkább felhívta figyelmünket arra, hogy állandóan vigyázzuk Isten jeleit, amiket számunkra, tanulságunkra ad. Ilyen jel korunkban magyarországi református egyházunk sorsa. Miért lett a világ legnagyobb és leggazdagabb református egyházából egyszerre a legelesettebb, legszegényebb, legerő- telenebb? — Azért, mert magának akarta megtartani az Életnek Vizét: a tiszta evangéliumot. Nem ment, nem vitte le a Balkánra, ki Oroszországba, el Ázsiába, — mindenfelé a keletre, amerre belőle nyílt a kapu. A szomorú következmény az lett, hogy az Élet Vize sem tudta megmenteni a halálos végtől: Isten elvette tőle a szőlőt és másoknak adta. — Vájjon csak Magyar- országra szól ez a tanulság? Van ilyen jel mi közöttünk is, túlsók is. Vannak gyülekezetek, amelyek egyedül csak önmaguknak akarnak élni; életük elsorvad, már nem is élet, hanem csak tengődés. Már nem élő sejtje az ilyen gyülekezet az Anyaszentegyház- nak, hanem rákos kelése, amit idestova le kell metszenie, nehogy a baj tovább terjedjék. Viszont vannak gyülekezetek, melyek a virágzás magas fokára emelkedtek; olyan tele van az életük mozgással, fejlődéssel, munkával, mint tavasszal a gyümölcsfa duzzadó rügyekkel, majd nyiló virágokkal, és mikor idejük eljő: szépen érő izes gyümölcsökkel. Testvér, értsd meg már a nagy titkot: nem titoknak szánta ezt Urunk. Sokszor megmondta, hogy “aki magának akarja megtartani az életét: elveszti azt; de aki elveszti az életét én érettem és az evangéliumért, az megtartja azt.” Ha mi másokért élünk, másokon segítünk, másokat vezetünk el Isten Országába: ez a munka, ez az odaadás, ez az önfeláldozás minket is közelebb visz abba. Olyan mértékben mélyül keresztyénsé- günk, amilyen mértékben szélesül bennünk mások szeretete. Mint egyik vezető egyházi emberünk mondotta nemrégen: “Sohasem lesz a szivünk elég nagy addig, amig 25,000 mértföld nem lesz a körfogata.” Vagyis amig bele nem fér egész Földünk. Ezért fontosabb a gyülekezetre nézve az, hogy mit ad ki az egyházi pénztárból, mint az, hogy mit tart meg benne. Más szóval: nem az az igazi megtakarított pénzünk, amit a bankba teszünk, hanem amit az Isten Országára adunk. Nagyobb kamatot kapunk Istentől, mint akárme
