Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1941 (41. évfolyam, 13-19. szám)

1941-07-01 / 13. szám

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA

9

CIVAKODÁS, BÉKESSÉG

Irta: NAGY LAJOS

Az ember köszönésül megpöcintette a kalapja szélét, az asszony nem szólt, hanem a teritetlen asztalra tett két tányért és melléje két cinkanalat.

Az ember sóhajtott egyet. Ezt még mindig eszi a fene, — tűnődött az asszony. Csak sóhajtozik. Inkább veszekedne.

Az asszony a tűzhelyről fazekat vett fel s odalépett vele az asztalhoz:

— Bableves. — mondta és már merte is bele az ura tányérjába. Tele lett a tányér, a fazékban hagyta a kanalat, de magának nem mert.

Az ember hallgatott. Nem nyúlt a kanálhoz. Az asszony szóra akarta bírni az emberét, ha máskép nem lehetett, akár kedveskedéssel:

— Tejfölt is tettem bele.

Az ember csak tovább hallgatott, valami ko‘ nők, elszánt némasággal. És enni kezdett. Jónéhány kanál után kérdezte csak az asszonyt:

— Hát te?

Csak igy, röviden. Tehát a kedveskedés sem sikerült. Kár volt erőltetni. Az asszony visszahullott az előbbi hangulatába:

— Jóllaktam én már azzal, hogy egy szava sincs hozzám, ha este haza jön.. . Azt se mondja, eb vagy kutya.

Az ember evett tovább. Nem szerette a babot, levesnek meg éppen nem. de igy tejfölösen. . . nem is rossz. Ámbár. . . minden héten háromszor- négyszer bab... hát gonosz ez az asszony, az bizonyos, mindenképpen bosszantani akarja őt.

Kanalazta tovább a levest és nem szólt. Amikor meg kiürült a tányérja, még nyújtotta is az asszony felé, hogy az merje tele még egyszer.

— Talán megkukult? Csak tolja ide az orrom elé, de nem tud szólni, hogy mit akar.

Az ember még csak föl sem fortyant. Maga merte tele a tányérját másodszor.

Beszélne még maga. De majd beszélhet a falnak. Épeszű emberhez mentem én férjhez, nem hódashoz. Hogy az istennyila csapna bele abba a makacs fejébe... Mert eldugtam a tinó árát? Azért hallgat már két hete? Hát csak hallgasson. Addig, amíg nem beszél, nem is főzök mást, csak babot.

No lám! Csak elismeri ő maga. hogy bosszantás ez a szakadatlan bableves. De ezt is csak gondolta az ember.

— Jól van, ha magának jó igy, nekem jó. A tinó árából mégsem lesz mulatozás. Abból egy fillért el nem kocsmázik, ha haláláig hallgat is. Abból én veszek téli göncöt, megértette?

Az ember mélyebben hajolt a tányérjára.

— Mert maga megszokta az anyjánál, hogy

a pénzt ész nélkül dobálja. Azért is szorult az anyja vénségére kegyelemkenyérre.

Az ember már nyitotta a száját. Valami gorombát akart mondani, mert nagyon elevenjére tapintott a felesége. De csak lenyelte a mondanivalóját.

— Kellett ez nekem? Két hónapja vagyok a felesége, azt’ úgy néz keresztül rajtam, mintha száz éve lennénk házasok.

Az ember harmadszor is mert a levesből. ízlett neki. De hát... főzni tud az asszony, az szentigaz.

— Nem az utcán szedett föl engem, hogy igy bánjon velem. Három hold földet hoztam én a házhoz. Az anyai részemet. Azt’ jussolok én még legalább annyit. A fene azt a pár rongyos pengőt! Jobb helyen van az nálam.

Az asszony felugrott az asztaltól, felkapta a gyalogszéket s szaladt ki az istállóba fejni.

Az ember jóllakott. Megint sóhajtott egyet, mint ahogy kezdte. Nehézkesen felállott. Fáradt volt, egész nap kapált, de azért csak ment. kitakarítani az istállót, a ló alól.

Az istálló deszkafallal elválasztott másik részében fejt a felesége. Hallotta az ember lépteit, lassú járását. Rá szólt a tehénre:

— Netene! Ez is megveszett máma.

Oldalba is bökte könyökével az állatot.

Az ember nem szólt semmit, no de hiszen a szavakat az asszony a tehénhez intézte.

Az asszony bevitte a tejet a konyhába. Megszűrte. De nem is tudta, mit csinál, mintha álomban mozgott volna. Fájdalom szorította össze a szivét. Hát ezt teszi vele az ura! Ezt érdemli ő ? Ezért dolgozik három helyett? Mos, vasal, főz, takarit, csibét nevel; a kertből már eddig kiárult ötven pengőt.

Lecsapta a szűrőt. Bement a szobába, a sub- lódból, a ruhák alól, előkotorta a négy huszpen- gőst, a tinó árát. Az akasztós szekrényből kirán- cigálta a szövetszoknyáját és magára húzta. A fejét is bekötötte, selyemkendővel.

Az ember már ott ült az asztalnál, amikor az asszony visszament a konyhába.

— Itt a pénze! — Lecsapta az ura elé az asztalra a négy darab huszpengőst és indult kifelé.

— Hová mégy, te?

— Hová mennék? Megyek. Velem ne dacoljon. Nem beszélem én ki a lelkem egy embernek se. Nem vagyok én tolvaj, nem viszek én el egy